Egy dühös ember

A Mika Tivadar Kultúrmulató szokásos szerda esti programjának, az Apu azért iszik, mert te sírsz! című talkshow-nak, Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton workshop­jának látogatói főképp egyetemisták, fiatal értelmiségiek, akad azért köztük egy-két sztárvadász is. A mai téma: a tíz legmocskosabb hatalmi eszköz egy liberális demokráciában. A műsor interaktív és tabudöntögető, az első fél órában – bár nehezen álljuk meg – nevetni sem merünk. Aztán rájövünk, miről is szól ez és minden, amihez Puzsér nyúl: le a píszivel (azaz a politikai korrektséggel), tessék nevükön nevezni a dolgokat, és tessék nevetni azon, ami vicces!

– Nagyságrendekkel fontosabb mondatok hangzottak el ma este, sokkal komolyabb tabuk dőltek le ezelőtt a húsz-harminc ember előtt, mint ami miatt önt manapság megmondóembernek tartják. A provokálás, sokkolás szerintem nem ott kezdődik, ha valaki azt mondja a kamerába: az operett gagyi műfaj.

– Az egy kereskedelmileg kompatibilisebb tabudöntögetés, mint például a ma esti volt, de ugyanúgy ráfér a magyar társadalomra, hogy valaki kimondja: az operett egy cukormáztól csöpögő giccses és ízléstelen műfaj, mint az, hogy nagyobb horderejű dolgokat is a nevükön nevezzünk. Mindkettő ugyanúgy a píszi felépítményét rombolja. Az operett szimbólum, az operettet szidni, ugyanaz a szellemi értelemben vett tett, mint amit ön ma este itt hallott. Uralkodik egy konszenzus, hogy más emberek rossz ízlését tiszteletben kell tartani, mert ez a tolerancia. Csakhogy ez valójában nem tolerancia, hanem egy tabusítás, ami egyenlő a cenzúrával. Nagy-Britanniában csákányütésekkel csapják szét ezeket a tabukat a Futottak még vagy a Hivatal című sorozatokban, amelyek mögött a BBC, a brit állami televízió, vagyis a királynő áll. Itthon meg még tömegesen vitatják el az erkölcsi felhatalmazásomat, hogy kimondhassam, hogy az operett hitvány. Nem jó egy olyan országban élni, ahol a teljesen egyszerű és nyilvánvaló igazságok kimondását ellehetetlenítik és szankcionálják mindenféle tabusításokkal. Abban az országban, ahol nem lehet az operettre azt mondani, hogy ótvar, ott holnap talán már nem lehet hasonlót mondani a kormányra sem. Ez a ma esti listánk első helyéhez vezet, a hatalom legkifinomultabb eszközéhez, a használt nyelv általi korlátozáshoz.

– Akkor tehát az operett kritizálása meg ez az egész kereskedelmi tévézés egy lépcsőfok, amin át kell lépnie, hogy feljebb jusson, jobban látsszon, fontosabb dolgokról szólhasson?

– Az ember két nullát tud a befogadó közönség számának a végére rakni azzal, ha elmegy egy ilyen nagy nézettségű, szórakoztató műsorba. Tehát a válaszom: igen.

– A Csillag születik indulásával egyidőben megújult a honlapja, videobloggal állt elő, elindult a zsuritag.blog.hu, megjelent a Facebookon. Amikor elvállalta a felkérést, az volt az elgondolás, hogy akkor legyen ebből egy igazi nagy médiahack (figyelemfelhívás), támadjunk több fronton?

– Pontosan így történt. Nemcsak a honlapomat, a blogjaimat használom, hanem például önt is, a kollégáit is. Számomra az a lényeges, hogy milyen mennyiségű embert tudok becsatornázni az RTL Klubtól vagy a Vasárnapi Hírektől a későbbi, saját szerkesztésű projektjeimhez. Ezek a nézők, olvasók, remélem, hogy könnyebben megtalálnak majd, ha újra lesz valahol egy saját műsorom, mert nyilvánvalóan ez a cél. Mindenesetre a jelenlegi egy kiváló együttállás, úgy érzem, jó döntést hoztam, amikor elvállaltam a felkérést.

– Számos médiumnál kiadták az útját. Nehezen alkalmazkodik?

– Nézzük tényszerűen! A 88.1-es frekvencián és a 98.6-on is két és fél éven keresztül dolgoztam ORTT-büntetés nélkül. Sajnos a főnökeim rendszeres időközönként megijedtek, hogy a multinacionális cégek kritizálása miatt hirdetőket veszíthetnek, úgyhogy nem ma­­rasztaltak, holott én úgy látom, a cégeknek csak az számít, hogy a műsor, ahol a hirdetésük fut, népszerű legyen, a miénk pedig minden jel szerint az volt. A radiocafé végül megszűnt.
A Budapest Tv-ből és az Echo Tv-ből viszont egyik pillanatról a másikra ki­­rúgtak, mert ott kiütöttem a biztosítékot. Mindkét helyen meghackeltük a műsor­szolgáltatást. A BP Tv-n pénznyelő műsort vezettünk, ahol nem lehetett nyerni, pénzvallást alapítottunk, tö­­ménytelen kamureklámot csempésztünk beszélgetős műsorba, végül a médiapatkányok arrogáns arcoskodását imitáló adásnál szakadt el a cérna. Ezek élő műsorok voltak, mindig nagy élmény volt a felháborodott nyugdíjasok értetlen telefonhívásait fogadni. Az Echo Tv-nél még kifinomultabb hoaxokat (beugratásokat, álhíreket) tudtunk gyártani, hiszen itt több pénz volt a rendszerben. A legemlékezetesebb pillanatunk talán az volt, amikor a nézők megtévesztése céljából az egyik adásunkba tizenöt másodperces adásszünetet szerkesztettünk. A Fehérbűnözés című médiahack-videónkat még leadták, de a Trianon-relativizálás már sok volt nekik.

– Hol érezte magát a legjobban?

– A rádióban. Úgy gondolom, hogy mindkét frekvencián fontos műsort gyárthattam a kollégáimmal, ami bizonyos űrt töltött be, olyasmit hoztunk létre, ami hiányzott a hazai médiából. Az egyik (a Szélsőközép később Demokrácia Rt., majd Apokalipszis Rt. – K. A.) közéleti misszió volt, a másik, A hét mesterlövésze című filmmagazin pedig kulturális misszió.

– A korábbi szerepléseihez képest levett egy kicsit a hangerőből, és mintha agyvérzés közeli állapotba is ritkábban kerülne.

– Nem kerülök közel az agyvérzéses állapothoz, ez a show része, ami nem azt jelenti, hogy megjátszom. Ilyenkor mentálisan bepörgetem magam, szeretem az intellektuális közlést érzelmi tartalommal megtölteni.

– Ehhez képest a pár évvel ezelőtt megjelent, Magyar Dávid fotóssal közösen jegyzett könyve, a Forrás egészen más hangon szól, olyan csöndes és letisztult, hogy nehéz összekapcsolni önnel. Amikor egy Puzsér-blogbejegyzést olvasok, hallom a hangját. Ebben nem.

– Azt a könyvet irodalmilag én hoztam létre, mégis személytelen könyv. Vagy inkább személyen túli. Öt évig írtam és három évig húztam. Ez alatt a három év alatt két dologra törekedtem. Az egyik az volt, hogy addig csiszoljam, amíg egy fölösleges szó sem marad benne, a másik, hogy teljesen személytelenítsem. Hogy semmi ne maradjon benne belőlem. Én esetleges vagyok, én egyedi vagyok, én egy sors vagyok. Csakhogy ez a könyv nem szólhat esetlegességről, egyediségről, sorsról, hanem kizárólag arról szólhat, ami közös bennünk. Úgy írtam meg, hogy mindenki megláthassa benne saját magát, ennek megfelelően a könyv csak az isteni részt, hogy a buddhisták kifejezésével éljek, a tiszta tudatot jeleníti meg. Azt, ami mindannyiunkban közös.

– Mégis lírai szövegek ezek.

– Lírai, és mégsem személyes. A közös, isteni részünk, ha úgy tetszik, a lelkünk a legszemélyesebb, a legsajátabb, az egyéniségünk ugyanis csak egy máz. Ez egy paradoxon, de a legmélyebb igazságok mindig paradox természetűek, hiszen a valóság természete ilyen. Hasonló látszólagos ellentmondás és mély igazság, hogy ha önmagad akarsz maradni, akkor folyton változnod kell, hiszen az egész világ, minden körülmény állandóan változik körülötted. Aki önmaga marad, az elveszti önmagát, ha valaki változik, mindig önmaga marad. Ez egy nagyon fontos tudás, a lelki egészség alapja.

– Azt írja: „Két érzés létezik csupán: a szeretet és a félelem… A szeretet érzete nem egyéb, mint a meggyőződés, hogy csak egyvalami van, s magam is ennek része vagyok… A félelem érzete nem egyéb, mint a meggyőződés, hogy vagyok én és van a tőlem idegen világ.” Önben melyik érzés erősebb?

– Azt hiszem, a félelemé. Igyekszem használni ezt a félelmet. Projektálom és agresszióvá formálom. Ezt az agressziót aztán le lehet vezetni ösztönösen, és szét lehet vágni magam körül mindent, ami mozog, de ugyanezt az energiát tudatosan használva nekimehetek rossz dolgoknak is jó célok érdekében. Ami az értelmem és az erkölcsi érzékem számára rossz, annak a dühömet eszközzé formálva megyek neki. Ezt a dühöt úgy gondolom, hogy progresszív és produktív módon tudom működtetni, akár egy ilyen show keretében, amit itt ma este előadtunk. Sok bennem a félelem, de arra törekszem, hogy amit ebből képezek, az ne legyen romboló düh, figyelek arra, hogy jótékony célok érdekében használjam.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!