J. J. Abrams nem egyszerűen folytatta a Csillagok háborúját, hanem újraforgatta az 1977-es Az új reményt. Forradalmasítás helyett végig nosztalgiázhatunk a retró űrwesternen, sokszor ugyanazokkal a statisztákkal, párbeszédekkel és fordulatokkal, csak ezúttal minden oldalon lényegesen több már a nő, a birodalmiaktól az ellenállókon át az újgenerációs, emancipált (Disney-)hercegnőkig.

Az intergalaktikus sokszínűség továbbra is menő, de miközben épp a Star Warsfilmekben van megannyi sokszemű, soklábú vagy épp lábatlan élőlény, akik még a kocsmában is együtt iszogatnak, mekkora mondvacsinált botrány volt kiakadni az első afroamerikai hősükön, az amúgy nem túl acélosan játszó John Boyegán? Bár még ő is fénykardokkal pengébb alakítást nyújt, mint egyelőre Adam Driver, aki már komikussá és szánalmassá teszi gonosz figuráját. A régi sztárok, Han Solo, Leia Organa, R2-D2, Csubakka és 3CPO persze ellopják a show-t a fiatalok elől, de az új kis droid, BB8 is bizonyosan a topon lesz az idei karácsonyi kívánságlistákon. Amellett, hogy Abrams, aki maga is a Csillagok háborúján nőtt fel, elsősorban a saját korosztályának készítette a filmet, minden eddiginél meseszerűbb a története.

Olyan nagyvonalúan bánik a dramaturgiával, hogy vadászni kell a szereplők motivációit és múltját egy-egy elejtett mondatban, és hőseink szinte random tűnnek fel különféle naprendszerekben, még a hiperugrás is lárifári számukra. A „keressük meg Luke Skywalkert” projekt csupán ürügy arra, hogy összeszedjék a kis csapatot, melyet ezek után az első trilógia forgatókönyvéhez hasonlóan megsemmisítendő halálcsillagokkal, elrejtett gyerekekkel és csábos űrcsibészekbe beleszerető öntudatos nőkkel operáló, újabb kalandokban követhetünk. Egyelőre a legnyomósabb érv emellett, hogy a világegyetem egyik legeredetibb filmes sagájáról van szó, melynek a Lucas-féle „őstrilógiája” továbbra is galaktikus csúcspontja.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!