Életének 76. évében, csütörtökön elhunyt Ranschburg Jenő pszichológus. A gyermeklélektan kiváló szakemberétől, a demokratikus értékek iránt mélyen elkötelezett közéleti embertől egyik utolsó interjújának néhány részletével búcsúzunk.
– Tényleg rosszabbak a mai gyerekek, mint az ötven évvel ezelőttiek voltak?
– Több a magatartási zavarral küszködő, nehezen kezelhető, antiszociális és hiperaktív gyerek. A mai szülőben is több a bizonytalanság. Nem tudja, mivel tesz jót a gyerekének, és mivel rosszat. Márpedig a gyerekneveléshez az a magabiztosság kell, amivel még a maga nagyszülei nevelték a gyerekeiket. A szülőben föl sem szabadna merülnie, hogy másképp is lehetne, mint ahogy ő tesz.
– Követett el hibát szülőként?
– Olyan hibákba estem, amiktől pszichológusként mindenkit óvok. Túlérzékeny vagyok, könnyen sérülök, emiatt követem el szülői szerepemben a legkomolyabb hibákat. A gyerekeim meggondolatlan szavait, rosszul sikerült tréfás megjegyzéseit személyes sérelemként élem meg, miközben a fejem folyton azt mondja, hogy ezt nem szabad. Én viszont megrendülök, rossz néven veszem, a gyerekeim pedig észreveszik. Egy szülőnek nem szabad sebezhetőnek lenni.
– Az ön szülei milyenek voltak?
– Anyukám a Hortobágyról jött Budapestre. Tizenéves korában látott először várost és egész életében félt tőle. Apámnak a kisebbrendűségi érzés töltötte be az életét, mindig többnek szeretett volna látszani. Nagyon egyszerű ember volt, villanyszerelő, igazi proletár, aki mindig fölfelé nézett. Nagy név birtokosának tekintette magát: Ranschburg Pál a 20. század első felének egyik legnagyobb pszichiátere volt. A rokonság mindmáig nem bizonyított vele, de apám mélyen hitt benne. Nem akartam orvos lenni. Boldog voltam, hogy nem vettek fel. De apám sose tudta elfogadni magát, és borzasztóan szerette volna, ha a fia többre viszi.
– Végül beteljesült a vágya.
– Azt hiszem, apám megkapta tőlem, amire a legjobban vágyott, és nem csak azért, mert gyerekpszichológusként ismert lettem. Élete legboldogabb perce volt, mikor a Lottó Áruházban, ahol nyugdíjasként könyveket árult, az én könyvemet keresték, és ő azt mondhatta, elfogyott.
– Játsszunk el a gondolattal: ha bármit kérhetne a születésnapjára, mi lenne az?
– Hogy élhessek még minél tovább úgy, ahogy most. Aztán ha kell, gyorsan és fájdalom nélkül távozzak. Végül még azt a méltatlan előjogot is kérném, hogy előbb mehessek el, mint a feleségem. Fordítva ugyanis nem tudnám elviselni. Ha borzalomra kell gondolnom, akkor ez az.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
