Christoph Waltz azt mondja, amikor a Golden Globe-díjkiosztáson meghallotta a nevét, mint a legjobb férfi mellékszereplőét, föladta a térde. Mire remegő lábakkal eljutott a színpadig, sikerült annyira összeszednie magát, hogy értelmes mondatokat mondjon angolul. Köszönőbeszédét azzal fejezte be, hogy ezt az egészet a Sarkcsillagnak köszönheti – ott a terem túlfelén. Quentin „Sarkcsillag” Tarantino nem kis önelégültséggel nevetett, de az vesse rá az első követ, aki elvitatja, hogy Christoph Waltz neki köszönheti a hollywoodi lottóötösét. Öt évvel ezelőtt Burgenlandtól Schwechatig ismerték csak a nevét. A Becstelen brigantyk óta viszont megtanulta a nagyvilág: megnyert minden létező díjat a Golden Globe-tól az Oscarig, és kézről kézre adja a szakma, Polanskitól Terry Gilliamig. És amikor Tarantino leült, hogy megírja a Django elszabadult forgatókönyvét: „Ez a bizarr német fogorvos/ fejvadász szabályosan rárepült a papírra, mert Christoph Waltz járt a fejemben. Ha ő nincs, doktor King Schultz sem létezik!” – állítja a rendező.
– Mi volt az első reakciója, mikor Tarantino áthívta, hogy itt az új forgatókönyv, egy western, a figurát Dr. King Schultznak, a lovát Fritznek és a fekete rabszolganőt Broomhildának hívják…?
– Már megtanultam tisztelni Quentint annyira, hogy még magamban sem tekintem futóbolondnak, mert értem a logikáját… Ugyanis van benne logika.
– A Django kicsit olyan, mint a Don Quijote. Ön a lovag, Jamie Foxx pedig Sancho Panza. Milyen gyorsan sikerült közös nevezőre jutnia vele?
– Jóval a forgatás előtt megismerkedtünk, és Quentin házában sokszor összefutottunk, jó nagyokat beszélgettünk. Sokat mesélt a gyerekkoráról, hogy milyen volt annak idején Texasban feketének lenni, és persze ez nekem mind új volt, mert se Texasról, se a feketék kultúrájáról nem volt fogalmam. A két végletet, Los Angelest és New Yorkot úgy, ahogy ismertem, de hogy a kettő között milyen az élet, arról körülbelül annyit tudtam, amennyit egy marslakó. Szívtam magamba az összes információt, és cserébe meséltem neki a saját gyerekkoromról, arról, milyen volt Bécsben felnőni – így megosztottuk a gyerekkorunkat, két homlokegyenest más kultúrát. Quentin pedig ott ült köztünk, és csak itta, itta… fantasztikus esték voltak, a vacsorákról nem is beszélve…
– Tarantino önnek mutatta meg a forgatókönyv első húsz oldalát, így feltehetőleg azt is megengedte, hogy beleszóljon. Mennyit tett hozzá a könyvhöz?
– Egy betűt sem. Óriási megtiszteltetésnek vettem, hogy egyáltalán megmutatta az első oldalakat, és fel sem merült, hogy véleményezzem, még kevésbé, hogy tanácsokat, ötleteket adjak. Öngyilkosság lett volna, ha belekotyogok, már csak jól felfogott önérdekemből is, mert Quentint hagyni kell, hogy szárnyaljon, és szellemi szobrászként megformálja a karakteremet. Jó látni, ahogy kibontakozik a fantáziája, eszembe se jut, hogy befolyásoljam. Hogy is élhettem volna vissza a bizalmával, hiszen tudtam, hogy soha senkinek nem engedi meg, hogy bepillantson az írói folyamatba… Sőt, szerettem volna minél jobban összezsugorodni, mert ahogy olvastam, Quentin az asztal túloldaláról árgus szemekkel figyelt, és tudom, hogy tanulmányozott. És ahogy nekem nem illett beleszólnom abba, amiben ő mágus, nem akartam, hogy beleszóljon abba, amihez viszont értek, a saját szakmámba…
– A Becstelen brigantyk konfekcióban készült, mert amikor Tarantino megírta, még nem ismerte önt. Ezt a szerepet viszont önre írta. Nagy különbség?
– Inkább úgy fogalmaznék, nagy öröm, de nem akartam, hogy ez befolyásoljon, mert az én munkám akkor is, most is az, hogy tökéletesen megjelenítsem, ami ott van a papíron, és csak titokban húzom ki magam, hogy nekem írta.
– Mennyire való a kezébe a puska?
– Nem mondanám, hogy kedvelem, de szorgalmasan gyakoroltam és ebben oroszlánrésze volt az edzőmnek, aki elég kétes családból származik, ezért úgy bánik a fegyverrel, mint én a fogkefémmel. A másodperc töredéke alatt húsz lépésről eltalált egy húszfillérest. Nem túlzok. Ilyet még életemben nem láttam. A szakmámmal járó öröm ez is, hogy ilyen emberekkel összehoz a sors, mert ha nem vagyok színész és nem én játszom ezt a szerepet, soha életemben nincs a kezemben puska, így viszont megismertem Phil Reedet.
– Következő filmje a hidegháború végét jelző ma már legendás reykjavíki találkozót dolgozza fel, ön játssza Gorbacsovot, Michael Douglas pedig Reagant. Mesélne róla?
– Titok, titok, titok. Csak annyit árulhatok el, hogy részben a berlini Babelsbergben, részben Reykjavíkban forgatjuk, és remélhetőleg az év végére készen lesz!
(Los Angeles – New York)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!