Regényes vízpartokon

Szilánkok tükrében 
Krzysztof Varga: Mangalicacsárdás 

 

Ez a könyv bedarál, úgy, ahogyan a böllér teszi az apró hússal. Krysztof Varga mondatés gondolatfolyama, regényformában, kötve- fűzve, aztán bélbe tölt, és főni hagy kicsit.
A Mangalicacsárdás elvileg rólunk, magyarokról szólna, kolbászostul, kiskocsmástul, kisebbségestül, nagymagyarostul, kismagyarostul. Bár ahogyan indul, az olvasónak könnyen támadhat olyan érzése, mintha az írónak mindig mindenről eszébe jutna valami, amihez lehetőleg tudást illik párosítani, ismeretanyagot, művelődéstörténeti hátteret, amitől szinte bizonyossá válik, hogy ebben a világban tényleg minden mindennel összefügg, még azok a dolgok is, amikről nem is gondoltuk volna, és ha elfogna a félelem, hogy olvasás közben nem érnénk a mondat, de legalábbis a gondolatkör végére, az csak azért van, mert az összefüggő dolgokat tényleg nem lehet leírni tőmondatokban.
Ha van valami zavaró ebben a könyvben, akkor talán ezeket a fránya bővített mondatokat lehetne megemlíteni, ám a könyv végére érve már rájövünk, hogy hiányoznának a szintetizáló gondolatdarabok.
Merthogy tényleg menet közben ébredünk rá arra, hogy jé, egy Miskolc melletti faluból nézve éppen olyan az ország, mintha Miskolcról néznék ugyanazt a falut. Csak ez nekünk már fel sem tűnik. Nekünk, akik itt élünk, ezer éve, és alighanem ezer év óta élünk így. Rémisztő belegondolni abba, hogy olyanok vagyunk, ahogyan egy lengyel-magyar utazó lát bennünket, és rémisztő felismerni ennek politikai, társadalmi okait. Ez a regény nem szól semmi és senki mellett vagy ellen. Ereje abban van, hogy a mindenről szól, még akkor is, ha az egészet csak a szilánkok tükröződésében látjuk viszont. Egyvalamiben azonban fontos felismerést ad a kezünkbe: olykor el kell távolodni attól, amiben élünk, hogy lássuk, milyen is az.
(Ford. Pálfalvi Lajos, Európa, 2015. 264 o.)
FTB

 

Félrement a kúra
Kedves Tibor: A rinocérosz terápia

 Az állatkert, ahogy sosem akartuk látni – vagy legalábbis reméljük, hogy nem így mennek arrafelé a dolgok.
Kedves Tibor a kötelező sorkatonaság helyetti polgári szolgálatot a Fővárosi Növény- és Állatkertben töltötte orrszarvúápolóként. Első kötetének pedig – melynek A rinocérosz terápia címet adta – épp egy orrszarvú, vagyis inkább a gondozója, a sztárállatorvos Kis Norbert lett a főszereplője. „Főhős”-ről nehéz beszélni akkor, amikor a dolgok egyre csak rosszabbul mennek, ráadásul a hős minden, csak nem szimpatikus, de legalább sokat és nagy kedvvel mesél az állatkertről, annak történelméről és egyes lakóiról. Nagyjából ez a regény legfőbb erénye, ugyanis a kissé zavaros történetvezetés, a nem túl lenyűgöző szüzsé és a kevéssé élő karakterek miatt nehéz igazi lelkesedéssel olvasni a kötetet.
Lendületesnek tervezett, de időnként mégis inkább csak izzadságszagúra sikeredett belső monológok és események váltogatják egymást, miközben a boldogító vég leginkább azt jelenti, hogy sikerült elérni az utolsó oldalra – s hogy mi történik addig, az csak másodlagos fontosságú.
(Libri, 2014. 276 o.)
DHN

 

Posztapokaliptikus
könyvajánló
Új kihalási hullám közeleg, és minket sem kímél majd – állapították meg (újfent) a tudósok. De ha már veszélyben az emberiség jövője, ajánlunk néhány regényt, amiből tájékozódhatunk a lehetőségeinkről:

1. Tatyjana Tolsztaja: Kssz! Moszkva, kétszáz évvel a Robbanás után.
Olvasni tilos, egérrel kereskedni könnyű és három lábbal élni sem olyan nehéz. Oroszország múltja és jövője – egyben. (Ulpius-ház)

2. Mary Shelley: Az utolsó ember I-II.
Újra támad a pestis, és a háborúk sem kímélik az élőket – közel az utolsó ember születésének pillanata. Műfajteremtő klasszikus.
(Metropolis Media)

3. Kurt Vonnegut: Galápagos
Az ember mégsem a teremtés csúcsa, az evolúció ugyanis inkább a tengeri élőlényekre szavaz. És az ember történelme során először boldog. 
(Maecenas)

+1. Blake Crouch: Wayward Pines
Hiába a kirakatélet – valami szörnyen gyanús történik a jól szervezett városban. Háromkötetes ámokfutás az idővel.
(Agave)
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!