Az ellopott tragédia Rejtő-emlékkötete és a Thuróczy Gergely által jegyzett A megtalált tragédia című monográfia megjelentése után a Szépmíves Könyvek folytatja a rejtői kéziratos hagyaték – a Tatjána-regénnyel megkezdett – kiadását. A Konzílium az őserdőben című kisregény 75 évig lappangott, most először, november 15-én jelenik meg önálló kötetben – háromféle változatban. Exkluzív közlésünk a II. verzió részlete.

  <h1>Rejtő Jenő: Konzílium az őserdőben. Szépmíves Könyvek, 2017.</h1>-
  <h1>Rejtő Jenő</h1>-
  <h1>Albert Schweitzer</h1>-

Rejtő Jenő: Konzílium az őserdőben. Szépmíves Könyvek, 2017.

- – Kép 1/3

Őfelsége félkönyökére támaszkodva, kissé bágyadtan hevert egy tizenkét személyre berendezett komfortos pocsolyában. Beteg volt. El is járt felette az idő, vagy lehet, hogy a reggelire megevett punktroller nevű előételt nem bírta a szervezete, ki tudja? Annyi bizonyos, hogy igen beteg volt. Gondterhelt törzsfői még a kora délelőtti órákban igen búsan lemondtak a nagy király életéről és elmentek halászni.

Útközben odaszóltak a vén varázslónak, aki egy Tökász nevű volt, hogy vizsgálja meg a királyt, mert Balonga, akinek tizenkétezer karja, keze, minden kezén tizenkétezer ujj, minden ujja kétszer akkora, mint egy ember, elragadja körükből szeretett főnöküket.

A Tökász nevű varázsló mélységes aggodalommal ment halászni, és pillanatnyi időveszteség nélkül sietett az uralkodóhoz, amint holmiját elrakta. Tökászt még nagyon régen egy átutazó őrült fehér ember nevezte el így. Azt mondta, hogy a fehérek nyelvén „ügyes és nélkülözhetetlen bennszülött férfiút” jelent e szó, és mert bolond volt a szerencsétlen, jól becsapták, mindenféle elhullott elefántagyarért egy Töltőtoll nevű fogpiszkálót, fél zsák sót, Áttétel nevű acélövet láncból és három színes kartont adott a szerencsétlen.

A síkon élők valóságos átka a napszúrás.

Tökász belépett Mifulgihoz. A király nyögve hozzávágott egy darab pocsolyarögöt.

– Mifulgi! – kiáltott megbotránkozva. – A varázsló személye sérthetetlen!

– Ki mondta?

– Én.

– Tudd meg, hogy tévedtél.

Tökász nem vitatkozott. Elgondolkozva megfogta két ujjal kitapintva a megfelelő helyet, az őfelsége nyakából lelógó sámfa végét.

– Király – mondta búsan. – Sajnos teljesen véged van. Az emberi gyomor épp olyan, mint a nadrág: ha sokat használják, elszakad. Ezt egy fehér orvostól tanultam, akinek tudni kell, mert több nadrágja is volt.

– De a nadrágot meg lehet foltozni!

– Azonban felesleges. Úgyis kiszakad újra. Tehát legokosabb, ha nem kezd vele az ember, és amint lopta, máris a nyakába köti. Hidd el, uram, hogy meg fogsz halni, és ne tarts fel, mert éhes vagyok.

És elsietett, és a dzsungel felett már merőlegesen állt a nap, úgyhogy egy-egy ügyes sugára átbujdokolva lombok, indák és iszallagok között, elszórtan megjelent a pinceszagú, sűrű vadon mélyén. Őfelsége bevánszorgott a kunyhóba, és hasát fogva, nyögve körülnézett. A falon lógott Habverő nevű királyi díszruhája, amit a pizsamának használt sámfa helyett vett fel reprezentáláskor.

Ott állt kúszónövénnyel befonva a Lökhárító, ez a gyönyörű hosszú vas, mit kívánságára ágya mellé tűznek emlékére, ha mint néhai családtag él tovább a kunyhóban.

Oh, de szép az élet! Elküldte Sátorfejt fontos üzenettel főnökeihez.

– A király hagyjon nekünk békét! – mondták ezek.

– A király mindenét rátok hagyja.

– Főnökök – feddte társait Viharláb –, Mifulgi királyunk volt mindég, mi hűséggel és engedelmességgel tartozunk neki. Menjünk hozzá, ha akarja!

Valamennyien siettek. A nagybeteg így szólt hozzájuk kunyhója földjén fekve:

– Oh, kilenc legerősebb harcosom, Balonga dicső nagy fiai…

– Nagy király – szakította félbe Viharláb –, ezeket most hagyjuk. Csinálok egy új közmondást: Aki hosszan szól, az rövidesen kimúlik. Remélem, ez jó.

– Kilenc főnököm! Legyen tiétek minden. Még a Habverő nevű díszruhám, sőt nektek hagyom a Lökhárító nevű Emlékművet is, csak azt kívánom, hogy Tökászt, aki nem gyógyított meg, temessétek mellém.

Jó főnökei derűsen megnyugtatták.

– Az a legkevesebb. A királyunk vagy, és parancsolsz nekünk.

– Szót sem érdemel! Hogyne temetnénk el. Akár a feleségét is, ha úgy akarod. Nem is tudom, hogy eddig miért nem temettük el?

Tökász érthető nyugtalansággal hallgatta e hírt, és azonnal a királyhoz sietett.

– Király, miért akarod, hogy eltemessenek veled? Azért is untatni foglak a túlvilágon, mert kemény szíved van.

– Ha nem gyógyítsz meg – felelte Mifulgi –, velem jössz.

– Ez esetben ismét megvizsgállak. Most már egy belgyógyász alapos figyelmével sokáig vizsgálgatta a sámfát.

– Király! Egy mentség van. Nem sokkal jobb, mint a halál.

A király remegve nézte.

– Készülj el a legrosszabbra – mondta tompán, és sóhajtott: – El kell hívatni Morbicert!…

…Egy pillanatnyi rémült döbbent csend, azután Viharláb kirántotta tőrét:

– Kutya! Ez a nép bátor a veszélyben! Ha kell, jajszó nélkül elföldeljük Mifulgit, ha úgy akarja Balonga, hogy elveszítsük varázslónkat, ám legyen, de Morbicert vond vissza, mert egyetlen jajszó nélkül ledöflek.

– Megállj! – szólt a fenyegető zúgásban Mifulgi. – Ha nem hívatjátok Morbicert, akkor nem rátok, hanem az egész törzsre hagyom mindenemet, az egy timbuktui városparancsnok kivételével, akit a vállamra tetováltak.

– Uram, te állandóan a sírba viszel mindenkit – siránkozott Tökász.

– Úgy vélem – szólt rövid tanácskozás után Viharláb –, hogy Mifulgi nagy király volt, akinek áldozatot is hozhatunk, mivel hűséggel tartozunk neki. Hívassuk hát a Morbicert.

És lőn…

Mint futótűz terjedt a hír, és a bennszülöttek riadtan behúzódtak kunyhóikba.

A közeli fákon tanyázó törpenégerek ajánlották magukat és elvándoroltak. Felriadt madarak rikácsoltak idegesen, és a leopárd behúzott nyakkal elcsörtetett a távoli áthatolhatatlan sűrűbe. Kihalt lett a környék a hírre, és úgyszólván a vadon is beleremegett:
Jön Morbicer!


2.
Morbicer az angol király volt.

Nagyon-nagyon régen egy missziós mondta, hogy az angol király hatalmas, erős, és megbünteti azt, akit akar itt a vadonban is. Ezek után rövidesen megjelent Morbicer, aki majdnem két méter magas volt, tehát mindenkinél hatalmasabb, erősebb nem lehet nála senki, és megbüntethet mindenkit, ha úgy tetszik. Nem vitás a dzsungelben, hogy az Angol Király nevű itt él közöttük, és hogy Morbicer. Aztán jött még egy fehér, aki semmiben sem volt angol király. Kicsike volt, és senki se látta részegen. G’Monga miniszter és meghatalmazott gyorsküldönc négy emberrel a „tipoy” hordszéket vitték. Lihegve, rezgő-mozgó szemgolyókkal trappoltak a vadon gazzal benőtt útján keresztül.

Az Ubue-folyó partján áll a kunyhó. Óvatosan benéztek a nyitott ajtón.

A Lámpa nevű napkivonat meghalt vagy gyengélkedik, mert mélységes homály van odabent. Azért látszott, hogy az Angol Morbicer Király már részeg. Kincsei közül legirigyeltebb az Íróasztal. Ennél esznek, káromkodnak és egy Tintatartó nevű kőpárnára dűlve alszanak. Ott áll a fatölcsér, amivel a mellen át kihallgatja, hogy mit mesél a vese a májnak és a tüdő a toroknak. Kevéscombú ember az Angol Király, mert csizmája felett messzi üres oldalt a nadrág. Rúgni azért tud, az nem kétséges. Azután ott van a Mostohaasztal, amiben egy szellem sír. Ez a gaz kutya, ha dühös valamiért, mindég ezt az asztalt veri és ilyenkor a szellem egész kellemesen sír. Az Angol Király arca sok. Gömbölyű és mindég rázza, hogy szürke hajszálai visszaugorjanak a fejére, fáradt nagy vörös szemeiről. Kis pálcájával, mert kegyetlen, még a legyeket is üti, mert hirtelen közéjük suhint, ahogy ott döngnek előtte.

Éppen kezdődik a Nézze Nagysád kezdetű imádkozás. Pióca, a boy ilyenkor a földön ül a kegyetlen és félelmetes szertartás alatt, és a Rettenetes Morbicer megböki, ha alszik. Ilyen gonosz. Azért becsapja Pióca, akinek legszebb tányérral tágították a száját és háromszor átszúrt orra van. Pióca, ezt csak Morbicer nem tudja itt, már régen megtanult nyitott szemmel aludni. Csak akkor csukódik le, ha túl mélyen alszik. Épp folyik a szertartás.

– Nézze, Nagysád, vonattal nem lehet milliókat keresni. Csak petróleum! Cormick idejött utánam, hogy együtt keressük magáért a milliókat. És választott volna közöttünk… Lehet, hogy mind a kettőnket…

– Felült a Mostohaasztalra, és ez kicsit sikoltott, de hagyta. Pálinkaszag, forróság és legyek, és fúj, mint a vadmacska.

– Ez fairplay… Cormick két év előtt elment keletre, hogy ott keresse a milliókat, ami ahhoz kell, hogy maga ne csalja meg az embert… Két éve várom, Nagysád, hogy Cormick visszajöjjön… Mert elosztjuk, amit a másik talál… Ne aludjon, Nagysád!... Vagy nincs fair-play? Cormick nem jön vissza? Együtt ül most magával talán a Promenade des Anglais-en és nézik a napfénytől sziporkázó tengert, és mindenhol zenélnek és én itt felfordulok… Itthagyott engem, mert mégiscsak maga a legnagyobb boldogság, Nagysád, és ne aludjon, mert laposra verem azt a hülye fekete fejét…
 


A nyersanyaglelőhelyeket hajszoló, szerelmi csalódásában vergődő, a bennszülöttek szemében mitikus lénnyé váló Morbicer figuráját Rejtő részben Albert Schweitzerről mintázta. 


 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!