A bécsi és a brüsszeli bemutatót követően júniusban összesen három alkalommal volt látható a Trafóban Mundruczó Kornél legújabb színházi rendezése, melyben a Nobel-díjas dél-afrikai író, J. M. Coetzee Szégyen című regényét adaptálta színpadra a provokatív rendezéseiről ismert traumaszakértő. Erőszak, megalázottság, vér és egy idomított kutya – átszőve a dél-afrikai poszt- apartheid brutalitásával, egy-egy klasszikus toposszal és némi hazai életérzéssel.
Ha egy filmben gyerek vagy kutya szerepel, az biztos siker, tartja a hollywoodi mondás, egy színházi babona szerint ugyanakkor kutyával, gyerekkel épp hogy nem szabad színpadra lépni. Mert azok igaziak, a színészek meg csak játszanak.
Ennek ellenére Mundruczó Szégyene – talán az alapvetően filmes eszköztár teszi – épp az állat hús-vér jelenléte miatt válik hitelessé és mellbevágóvá. Adott egy pici tér, dobozszerű tér benne néhány színész és összesen, ha kétszáz kukkoló, azaz a néző. Az ő szemük előtt, szinte a szájukban történik meg az a Mundruczó által felnagyított, később videóról vissza is játszott kulcsjelenet, amelyet a regényben John Maxwell Coetzee tulajdonképpen meg sem írt, csak utalt rá: nevezetesen a főszereplő tanárember, David Lurie leszbikus lányának csoportos megerőszakolása. A 21. század sokktűrőképességével megáldott nézőnek azonban egy brutális erőszak még korántsem kezdi ki rezignált, passzívan befogadó nyugalmát.
Felveszi ugyan a történetmesélés fonalát, fejben talán már ott is van a távoli Dél-Afrika valamelyik isten háta mögötti farmján, ahol a magukat afrikainak tekintő fehér búrok a mai napig ki vannak téve a poszt- apartheid fekete vendettájának, ugyanakkor még arra is van kapacitása, hogy közben azt figyelje, lát-e némi manírt a színházi főszerepet most először alakító Zsótér Sándoron. Hiába a viszonylag kicsi, intim tér, távoli az a közeg, ahol a regény játszódik, a fehér, jelen esetben leszbikus farmerlányt érő inzultus pedig ingerküszöb alatt marad. Mundruczó abban zseniális, hogy felismeri ezt, és nem próbál semmit erőszakkal szájba rágni. Sőt rájátszik az elidegenítésre: azt például, hogy az erőszaktevők feketék voltak, csupán néhány bozontos paróka jelzi, a színészek olykor-olykor kiszólnak a nézőkhöz, költői kérdéseket tesznek fel, és egy-egy emblematikus mondatot leszámítva alapvetően nem a regény nyelvét beszélik. A részvétkeltés azonban Mundruczó számára is fontos, úgyhogy egy huszárvágással főszereplővé teszi Lucyt (Láng Annamária és Tóth Orsi váltott szereposztásban játsszák), hogy a nézők megérezhessék az őt ért trauma súlyát, a regény valódi főhősére, a Zsótér alakította, szégyenével küzdő Lurie professzorra ezzel szemben inkább a tárgyilagos szemlélő szerepét osztja. S bár olykor-olykor elillanó pillanatokra bent akad ugyan a szusz a nézőben, alapvetően éppúgy teng-leng a nézőtéren, mint a professzor a saját illusztrált életében. Egyetlen olyan közös pont van, melyben Coetzee, Mundruczó, Lurie és a néző egyként rendül meg: a mindenkori és bárholi kiszolgáltatottságot egyetemesként megjelenítő kutyajelenség. Az ösztöneik parancsára túlszaporodó, és ezért tömeghalálra ítélt jószágok kínlódására még mi, 21. századi „páncélosok” is érzékenyen reagálunk. Ahogy a csaholó színészek és a vért csorgató állatbábok között felbukkan a hús-vér kutya, valahogy mindennél igazabban tör erőszak és szégyen közé, hogy milyen is az ember, amikor Isten szerepében tetszeleg. A fehér istenében.
„Ahogyan a gyerekeinket elvisszük Auschwitzba, hogy szembesüljenek a 20. század legnagyobb traumájával, úgy vinném el a sintértelepekre is az iskolásokat” – mondja Mundruczó. A kiszolgáltatottság és a kegyetlen brutalitás ugyanis nem Dél-Afrika sajátsága.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
