„Ha egészen őszinte akarok lenni, inkább azt mondanám, hogy egyetlen alkalommal rendeztem meg a darabot, ami aztán többször színpadra került itt-ott az országban, más-más szereposztással.
Olyan ez, mint egy népmese: szájról szájra terjed, és közben folyamatosan alakul.” Ezt mondta Puskás Tamás, amikor legutóbb a Centrálban bemutatták Eisemann–Zágon–Somogyi operettjét, a Fekete Pétert. Hiába a szájról szájra, én nem láttam azt az előadást, így összehasonlítási alapom is csak egy 1997-es, vígszínházi előadással lehet. Talán, ha akkor jó sorsom nem vet a Vígbe, ezt a mostani produkciót is önfeledtebben szemléltem volna.
Operettet ma kétféleképpen lehet színpadra állítani (egyébként ez 1997-ben is így volt): komolyan véve a műfajt, önfeledten, bohókásan, sok tejszínhabbal, vagy szellemesen, két vastag idézőjel között. Mindkettő lehet szórakoztató.
A Madách múlt pénteki bemutatóján úgy tűnt, a rendező még nem döntötte el, melyik változatot adják. Nagyjából mindenki azt tette a színpadon, amit jónak látott és amihez ért. A címszereplő, Magyar Attila például vicceket mesélt, néha elbotlott a saját lábában és – bár erre nem mernék megesküdni – madárhangokat utánzott, hogy kicsikarjon egy nyílt színi tapsot. Aztán eldobott egy zsebórát, és azt mondta: repül az idő.
A szerepe szerint színésznek vágyakozó Simon Boglárka sem ezzel a darabbal írja be magát a magyar színház aranykönyvébe. Egyedül a Kovács Patrícia–Nagy Sándor páros alakítása dicsérhető, ők nagyjából végig tudták, mit akarnak kihozni a szerepükből és a darabból. Ezért voltak szerethetők és helyenként szórakoztatók.
Ha jól akarnak szórakozni, inkább nézzék meg a Madách Színház honlapján, a Madách Tv két kis etűdjét a darabról. Na, az profi munka.
"Malek Andreát Szörnyella de Frásznak öltöztették, és arra kényszerítették, hogy reménytelen szerelmet tápláljon Székhelyi József iránt, aki egy részeges amerikás magyart alakít eszelős ripacskodások közepette."
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!