Van-e kapcsolat a kutyák szőrforgói és a viselkedésük között? Felismerik-e érzelmeinket, tudnak-e „beszélni”? És vajon mi jár a kedvencem fejében, ha alszik? Elolvasva az ELTE Etológia Tanszéke aktuális kísérleteinek leírását, ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel indulunk az egyetemre Ribizlivel, a kutyámmal, a kis golden retrieverszerűséggel.
Az ELTE Természettudományi Karán senki sem csodálkozik, mikor kutyával szállok be a liftbe. Kicsit izgulok, mert úgy képzelem, hogy a sok csodakutya és kutyasuttogó között az én neveletlen, hiperaktív kutyámmal kilógunk majd a sorból. Ezzel szemben senki nem akad fent Ribizli viselkedésén, még akkor sem, amikor a kísérleti szobából meglépve berombol a Viselkedésgenetikai Tanszék jól felszerelt laborjába.
Pongrácz Péter, a tanszék oktatója megnyugtat: a kutyával nincsen baj. Mint mondja, nem az a kérdés, milyen a kutya jelleme, sokkal inkább az, való-e a gazdájának. Ribizli fordulatszámához nyilvánvalóan jobban illik egy zsibongó család, mint egy-egy egész nap otthon ülő, komolyzenét hallgatva olvasgató, málészájú tulajdonos. Három váltás házikabát-kollekciómat figyelembe véve el is bizonytalanodhatnék, de nem teszem, sokkal jobban leköt a tudományos magyarázat. E szerint az etológiakutatás kutyás ágánál mindennek az ember és a kutya kapcsolata a nyitja, az a tény, hogy az ebek természetes környezete ma már az emberi csoport, amire talán elsőként Csányi Vilmos, az etológia nemzetközileg is az egyik legelismertebb képviselője érzett rá.
A trivialitásnak tűnő megállapítás valójában biológuskörökben egyáltalán nem magától értetődő. Az „igazi biológus” ugyanis nem szívesen foglalkozik olyasmivel, ami az embertől függetlenül nem vizsgálható. A kutyához meg általában tartozik egy gazda, ami bonyolítja a helyzetet. Ennél fogva a kezdetek sem voltak zökkenőmentesek. A természettudományos megfigyelésen és labormunkán szocializálódott Pongrácznak is meglehetősen furcsa volt a vakvezető kutyákat és gazdáikat videokamerával követő pszichológusok megjelenése a tanszéken.
Az egész úgy kezdődött – szól a legendárium –, hogy Csányi professzor talált egy kutyát, Bukfencet, a többi történelem, ahogy mondani szokás. Mi pedig Ribizlivel 20 évvel később itt állunk, és hallgatjuk Joni Delanoeije, belga pszichológus cserediák kiselőadását a kutyák szociális képességeiről. Feltevése szerint ezek az állatok mozgás alapján is képesek felismerni egy embert, ezért vetít Ribizlinek egyszerre emberszerűen és összevissza mozgó ponthalmazokat – arra vagyunk kíváncsiak, hova néz az eb. Miután az elvárásoknak megfelelően 93 százalékban csak az embermozgású pontok érdekelték a kutyám, kézről kézre adnak tovább az adatra éhes hallgatók. A következő kísérletben azt vizsgálja Szántó Flóra, hogy vajon a gazda hozzáállása a tárgyakhoz befolyásolja- e a kutyákat a választásban. A feladat szerint így kitörő örömmel, majd meglehetős undorral kell viseltetnem egy-egy egyébként teljesen megegyező flakon iránt, a kérdés pedig természetesen az, melyik mellett dönt az ember legjobb barátja. Sajnos a fehér bundájút a flakonok úgy általában hidegen hagyják.
A harmadik kísérlet, amelyben részt veszünk, olyan rosszul van megtervezve, nem valószínű, hogy bármi kisül belőle. Klasszikus átverős pszichológiai teszt jellege miatt nem részletezzük, a doktorandusz hallgató mindenesetre egy nagyon rosszul előadott átveréssel próbál stresszes helyzetbe hozni, hogy megtudja, mennyire ragad át a hangulatom a kutyára. Sajnos egy szavát sem hiszem el, így a siker is kétséges. Mégis van haszna a kísérletnek: az egyik feladatban ugyanis szöveget kell olvasnom, a hely szelleme pedig természetesen etológiai szakcikket követel. Ebből megtudhatom, hogy a kutyák értik az ember mutatásos jelzését, míg a farkasok egyáltalán nem, amit a kutatók a kutyák szocializációjával hoznak összefüggésbe.
A témára felfigyelek, mert a kutyaiskolában és a parkban gyakran traktálnak nevelési módszereket és tippeket alátámasztandó kocsmaetológiával. Bizonygatják például: „A kutya megérti a gazda mutatását, mert már a farkasfalkában hozzászoktak, hogy a sikeres vadászat érdekében jelezzenek egymásnak.” Ez az etológus szemében nem több marketingszövegnél, amely egy-egy módszer eladására való, jóllehet a technika ettől még működhet. Adott esetben az etológus is kutyaiskolába viszi a kedvencét, az etológus kedvence is olyan, mint az összes többi – mondja az egyetemi oktató, miközben elüget mellettünk egy német juhász, kosárral a szájában, hogy aztán gyors témaváltással a beszélő ebekre, a kaján szkeptikusok kedvenc témájára tereljük a szót. A tanszéken egy svájci partnerrel éppen azt kutatják, hogyan lehet egy kis robotrepülő segítségével a hegyi mentőkutyákkal a kapcsolatot tartani és utasításokat adni nekik. Egy másik, frissen alakult kutatócsoportban együtt dolgoznak etológusok, pszichológusok, FMRI-vel, azaz agyi képalkotással és robotikával foglalkozó szakemberek. A távlati cél egy a kutyához hasonló társrobot létrehozása lenne.
Továbbá az állatviselkedés-kutató meggyőző módon tud válaszolni az állattartással kapcsolatos kérdésekre is, például, hogy kint vagy bent tartsuk az ebet. Szerinte a kutyának az a legfontosabb, hogy legyen embertársasága, ha ez megvan, az már csak részletkérdés, hogy hol lakik. Egy biztos: kennelben a kert végében emberi kapcsolat nélkül egy pudli is megőrül, nemhogy egy kuvasz.
Ribizli még mindig a lábamnál ül, így kutyásként meg kell kérdeznem, mennyire komoly a bűntudatos fej, amit bútormegrágások és cipőmegsemmisítések után szokott előadni. A tudományos válasz a négylábú valódi megbánását sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja, azonban sokkal valószínűbb, hogy a kutya csupán a büntetést kívánja elkerülni a jól betanult magánszám segítségével.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!