A szamárvita 2006-ban kezdődött Kaposváron: a Magyar Képzőművészeti Lektorátus és vagy 70, nyílt levélben tiltakozó művész dehonesztálónak tartotta, hogy a leghíresebb posztimpresszionista festőnket egyszerű, csacsi húzta kordén „lovagoltassák” be a belvárosba.
Készítője, a pécsi Trischler Ferenc azzal győzködte az ellenzőket, no meg a döntéshozókat, hogy létezik egy olyan életkép, amin a festő csacsifogaton kocsikázik épp a Róma-hegyről a városba, ám Horváth János művészettörténész szerint pusztán egyetlen fénykép akad, amin Rippl-Rónai messze a kordé mögött áll. Horváthra replikázva azonnal előkerült egy Bernáth Aurél-feljegyzés, amely éppen arról tudósít, hogy Kaposvár festője bizony nem vetette meg a szamaragolást: „Egy kis öszvérfogattal járt le a városba. A kordélyból úgy állt ki nagy teste, mint egy Buddha-szobor.”
Nem dőlt el, kinek van igaza, a vitára a korabeli városvezetés tett pontot, és megszavazta az emlékmű felállítását. Mivel nem volt rá elég keret, a Kapos Extrában adománygyűjtést hirdettek: az életnagyságú szobor így zömmel lakossági adakozásból „gurulhatott” be 2009-ben a főutcára.
Végül a művészet porba tiprását és vérlázító méltánytalanságot emlegető ellenzők is megenyhültek cseppet, és egy általuk kiadott pamfletben ideologizálták meg főhajtásukat: „Esetében a szamár (vagy az öszvér) vontatta kordé, az egyéb kellékekkel együtt, hozzátartozott a kisvárosi mindennapok egyhangúságát megtörő, mindenki mástól megkülönböztetni akaró festőművész tudatosan vállalt extrém nimbuszának alakításához és fenntartásához. Ezért sem gondolkodhatunk emlékműben, csak egy kedves, szerethető történetet elmesélő szoborban. Látni vélem a mester szája sarkában megbúvó hamiskás mosolyt: lám-lám, jó befektetés volt a szamárkordé, még száz év múlva is beszélnek róla…”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
