Amikor májusban Edgar Ramirez (33) felsétált a cannes-i filmpalota piros szőnyegén, joggal gondolta, hogy ekkora publicitással sikerül beterelnie a nemzetközi moziarénába a Carlost: a huszadik század egyik legelhíresültebb terroristáját, a venezuelai származású Ilich Ramírez Sanchezt. Ám a Carlosról szóló film a maga öt órájával túl hosszúnak bizonyult. Amerikában a Sundance tévécsatorna vállalkozott rá, hogy bemutassa. Edgar Ramirezzel, aki egy venezuelai katonai attasé és egy ügyvédnő fia, Cannes-ban kezdtük, Los Angelesben fejeztük be az alábbi beszélgetést.
– Carlos néhány évig Magyarországon is élt s állítólag innen is irányította a terrorakciókat. Ha jól tudom, a filmnek ezt részét Magyarországon is forgatták.
– Miután Nyugat-Európában felforrósodott körülötte a talaj, üldözte a Scotland Yard, a francia rendőrség és az Interpol, Kelet-Európa fogadta be. Évekig élt Romániában, amit nem követünk a filmben, mert akkor nyolc órába sem fért volna bele. Aztán áttelepült Magyarországra, ahol megnősült és gyerekei születtek. A harmincadik születésnapját a Margit-szigeti nagyszállóban ünnepelte, s abban a szerencsében volt részem, hogy az eredeti helyszínen forgattunk. Még beszélgettem is néhány idős pincérrel, aki felszolgálóként dolgozott azon a bizonyos fogadáson.
– Mielőtt megkapta a szerepet, mit tudott Carlos életéről és tevékenységéről?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Carlos sztoriján nőttem fel, pedig ráadásul még venezuelai is vagyok. Csak annyit tudtam, hogy igen nagy hírnévre tett szert, főleg Európában és a Közel-Keleten tevékenykedett.
– Carlos egy francia fegyházban életfogytig tartó büntetését tölti. Találkozott vele?
– Szeretettem volna, de nem jött össze, valószínűleg azért, mert nem a hivatalos úton próbáltam. Ki akartam kerülni a francia hatóságokat, nehogy úgy tűnjön Carlos számára, hogy ketrecbe zárt oroszlánnak nézem, akit megmustrálok az állatkertben. Más szálakon akartam eljutni hozzá, elsősorban azért, hogy megszerezzem a hozzájárulását a filmhez. Igaz, ez nem dokumentumfilm, nem is szűk értelemben vett életrajzi film, de mivel ő a központi figura, ennyi még egy terroristának is kijár. Hajszálon múlt, hogy sikerüljön. Végül azonban elmaradt a telefonbeszélgetés, interjú, vagy levélváltás. Máig nem tudom, miért.
– A családjával nagyobb szerencséje volt?
– Carlos öccsétől nagyon érdekes tippeket kaptam, s ezzel sokat segített, hogy megfejtsem és megformáljam a figurát. Mint kiderült, Carlos apja olyan rettegésben tartotta a családot, hogy az anya egy ponton fogta a két fiát és Londonba költözött, hogy minél távolabb nőjenek fel az apjuktól. Carlosszal véd- és dacszövetségben élt, minden felnőtt titkát megosztotta vele. Valószínűleg az anyja iránti parttalan kamaszlelkesedésből fakadt, hogy Carlos az elnyomottak megváltójának kiáltotta ki magát, s később ehhez kreált radikális forradalmi ideológiát. És ebből eredt folyamatos rettegése, bizonytalankodása, dogmatizmusa, és hogy a kompromisszumokat nem tudta, nem akarta elfogadni.
– Venezuelai gyökerei miatt pedig megtapasztalta a hatalmas egyenlőtlenségeket Dél-Amerikában, ami további olaj volt a tűzre.
– Hogyne. A hatvanas-hetvenes években a legtöbb latin-amerikai forradalmár Che Guevara bűvöletében élt. Carlosnak is az volt a meggyőződése, hogy az elnyomottak fajra, nemre, vallásra, nemzeti hovatartozásra, földrészre, országra tekintet nélkül egyesüljenek, s ehhez kellő szövetségeseket talált a radikális palesztin, német, olasz, japán szervezetekben. Mai ésszel hihetetlen politikai naivitás, idealizmus és romantikus hevület jellemezte ezeket a magukat világforradalmárnak tekintő fiatalokat. Elszigetelt terrorakcióikat az a ködös politikai meggyőződés vezette, hogy az elnyomottak érdekében a világforradalmat szolgálják. Huszonéves kölykök voltak. A bécsi OPEC konferencia túszdrámájának végrehajtói közül a csapatot vezető Carlos túlkorosnak számított a maga 26 évével.
– Valószínűleg az ön életkorából adódik, hogy történelmi távlatban látja, és bizonyos értelemben fel is menti Carlost és szövetségeseit, akiket az én nemzedékem a nemzetközi terrorizmus kíméletlen előfutárainak tekint.
– Akárhonnan nézzük, nincs az a politikai-ideológiai meggyőződés, amelynek védelmében vagy nevében jogos a gyilkosság, akár egy, akár ezer ember életébe kerül. Engem nem győz meg Ulrike Meinhof, aki azt állította, hogy egy autó felrobbantása, a gyújtogatás politikai tett. És mégis azt mondom, óriási a különbség a mai és az akkori értelemben vett nemzetközi terrorizmus gyökerei között. Carlos és társai világforradalmárnak képzelték magukat, annak is indultak, csak amikor fegyveres akcióba kezdtek, átléptek egy határt. Éppen ezért érdekes a filmünk, mert nem a korszak politikáját, hanem a terrorizmus politikai lélektanát, a természetrajzát és ezt a váltást elemzi.
– Ön politikai újságírónak készült. Ez nyilván segítette a színészt Carlos értelmezésében.
– Ezért is szerettem volna hallani Carlos véleményét, arra lettem volna kíváncsi, ha varázspálcája lenne, ma mit tenne másképp. Belátja-e, mekkora szerepe volt abban, hogy ma már egyetlen középületbe és repülőtérre se lehet bejutni motozás nélkül és a fémdetektor kikerülésével. És hogy a mai eszével is úgy gondolja, hogy megérte-e, amit művelt. Illetve hogy lendített-e valamit azoknak a sorsán, akiknek a nevében elkövette a terrorcselekményeket. Mert, hogy a világ minden lett, csak egyikünk számára sem biztonságosabb.
– Miért váltott az újságírásról a színészetre?
– Mert legjobban az emberi lélek komplexitása izgat. Lehettem volna diplomata, mint apám, de a nemzetközi arénában is az emberek csigáztak fel legjobban. A családom legnagyobb megdöbbenésére lettem színész, de lényegében most is ugyanaz foglalkoztat, csak egy másik pályán. Persze, a politika továbbra is érdekel, de mint színész, sokkal nagyobb nyilvánossághoz jutok, és sokkal hatékonyabb a hangom. Négy éve dolgozom az Amnesty Internationallel, s ha szabad egy kicsit dicsekednem, november közepén kineveztek az ENSZ tiszteletbeli nagykövetének. Mostantól, remélem, nemcsak a moziban sikerül hasznosat csinálnom, hanem egy kicsit a politikában is.
Cannes – Los Angeles, 2010. november
A 61 éves Ilich Ramírez Sanchez, gazdag venezuelai ügyvédcsalád sarja, Moszkvában és Havannában végzett egyetemet. Az 1970-es évek elején szélsőséges palesztin szervezetektől kapott kiképzést. Az első nevéhez fűződő terrorakció a bécsi OPEC-székház elleni halálos áldozatokat követelő támadás volt. 1983-tól két évig Magyarországon tanyázott. 1994-ben fogták el, jelenleg életfogytiglani büntetését tölti egy francia börtönben. Carlos, a Sakál nevet Frederick Forsyth 1971-ben megjelent A Sakál napja című könyve nyomán kapta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
