– Kezdjük a 3D-vel. Miért érezte, hogy ebben a formátumban kell elkészítenie ezt a filmet és mennyivel nehezítette meg ezáltal a saját életét? 

– Mindig rajongtam a 3D-ért, kiskoromban kaleidoszkóppal játszottam, mert már akkor is mozgatta a fantáziámat, hogy három dimenzióban lássam az amerikai polgárháborút, a francia katonákat az első világháborúban. Aztán 1953-ban kijött az első 3D-s mozi, Andre de Toth House of Waxe, ez volt az első nagy moziélményem három dimenzió­ban. Pedig zavart a szemüveg és a vetítőgép se mindig maradt fókuszban… A filmjeimet mégis konvencionális technikával rendeztem, de sose hagyott nyugodni, hogy tulajdonképpen három dimenzióban látunk. Valahogy nem hittem benne, hogy egyszer 3D-s filmet fogok csinálni, de aztán James Cameron megrendezte az Avatart és ettől nagyon megjött a kedvem. Főleg akkor, mikor a barátom, Graham King producer elküldte a Hugo Cabret című könyvet, amit elolvastattam az akkor 10 éves kislányommal, aki rögtön azt kérdezte, ugye apu ezt 3D-ben csinálod? És milyen igaza volt. Ennek a sztorinak minden eleme 3D-re kívánkozik: egy pályaudvaron játszódik, az óra szerkezetével foglalkozik, bepillantást enged Méliès stúdiójába és ha Méliès-en múlna, valószínűleg ő is 3D-ben filmezne. Az igazság az, hogy már a Lumière testvérek is forgattak 3D-ben, igaz, csak egy-két filmet, amit a franciák nemrég restauráltak. És azt kell mondjam, bármilyen szokatlan volt számomra, hogy 3D-ben forgatok, tulajdonképpen semmi differencia nincs, ugyanúgy dolgoztam, mint mostanáig 2D-ben. 

– Tegyük félre a technikát, és beszéljünk a sztoriról, mely egy nagyon magányos kisfiúról szól. Hol kapta el önt a történetnek ez a vonatkozása, hiszen Martin Scorsese imád beszélgetni, közismert társasági lény? 

– Voltam magányos, méghozzá nagyon is, mikor 3 éves koromban elkapott egy rettenetes asztma és gyakorlatilag teljesen elszigetelten éltem. A szüleim nem tudták, mit kezdjenek velem. Nem sportolhattam, nem futkározhattam, és viccen kívül, még nevetni se mertem. Olyan gyenge kisfiú voltam, hogy féltem, egy jóízű kacajtól kifogy belőlem a szusz, elájulok és máris a kórházban végzem. Nem maradt más szórakozás a számomra, csak a mozi. Nem focizhattam, nem lóghattam az unokatestvéreimmel, és mivel a szü­leim olyan csórók voltak, mint a templom egerei, vakációzni se jártunk. 15-16 éves koromig éltem így, korlátok közé szorítva, a szó szoros értelmében a négy fal között, és először csak itta a szemem a mozi képsorait, aztán megihletett és elkezdtem írni és rajzolgatni, és a fejemben filmeket csináltam. Nem csoda, hogy egy pillanat alatt az egykori magamra ismertem Hugo Cabret-ban, aki bujkál ezen a hatalmas pályaudvaron, mely számára rettentő veszélyes világ, hiszen árva, és retteg attól, hogy begyűjtik és árvaházban végzi. A többi, hogy ő is megszállottan alkot, és mindez a filmcsinálás hajnalán történik, szinte még ennél is erősebb kötelék és találkozási pont.

– Vagyis ezzel a filmmel két legyet akart ütni egy csapásra? Emléket állítani a gyerekkorának és tisztelegni a filmművészet előtt?

– A gyerekkorom csak adalék, a filmművészet előtt kalapot emelni viszont mindig határozott szándékom volt. És ezen kívül az is motoszkált bennem, hogy végre csináljak egy olyan filmet, amit a gyerekeim is megnézhetnek. Épp a Viharszigetet forgattam, amikor Graham elküldte nekem a Hugo Cabret-t, és valahogy minden összeállt. Ez a film egy kisfiúról szól, aki pont annyi idős, mint most a kislányom, 13 éves.

– Ebben a filmben a rendező, George Melies élete összes filmjét elveszti. Gondol­kodott már azon, mit érezne, ha önnel történne meg, hogy a munkássága egy csapásra füstbe megy? Egyáltalán: mit jelent önnek az életműve, a munka?

– Mint tudja, az elmúlt 40 évem jó részét azzal töltöttem, hogy elfeledett filmesek, írók, színészek munkásságát próbáltam restaurálni – nem kis részben a Hollywoodi Külföldi Tudósítók adományainak jóvoltából –, hogy megmentsük a filmművészet történetét a jövő nemzedékei számára, főleg abból a szempontból, hogy mennyit változott a technológia. El se hinné, hány filmes követett el öngyilkosságot, vagy tűnt el a süllyesztőben úgy, hogy nem tudta, mit tett hozzá a filmkultúrához! Vérzik a szívem, ha rájuk gondolok, és arra, hogy sosem érhették meg, hogy csak haláluk után kapták meg az elismerést. George Meliés-t egy tenyérnyi játékboltban találták meg véletlenül 1928-ban, és onnan hozták vissza a köztudatba, olyannyira, hogy hatalmas ünnepséget rendeztek a tiszteletére, még a becsületrendet is megkapta, és a filmjeit gyönyörűen restaurálták. Akkoriban csak kettőt, azóta 350-et!

– Ha ne adj isten, leégne az archívuma, melyik filmjét sajnálná legjobban?

– Melyik ujjamat harapjam le? De megmondom: azt a dokumentumfilmet, amit anyámról és apámról csináltam, a címe: Olasz amerikai, és talán az Aljas utcák… bár sokak szerint a Dühöngő bika a legjobb filmem.

– Amikor éppen nem játékfilmet rendez, vagy másokét restaurálja, dokumentumfilmeket csinál. Legutóbb George Harrison ihlette meg, de kérdés, hogy ezen a területen van-e kedve átlépni a művészetből a politikába és foglalkozni aktuális személyiségekkel és eseményekkel is?

– A dokumentumfilm nagy mániám, mert szerintem erősebb műfaj, mint a játékfilm, hiszen a valóság sokkal tisztább és igazabb, mint bármilyen fantázia. De ahhoz, hogy egy valós személyről vagy eseményről készítsek dokumentumfilmet, meg kell találnom az egyetemes vonatkozását, különben rövid időn belül aktualitását veszti a téma.

– Igaz, hogy legközelebb a Hóember című norvég regényt filmesíti meg?

– Igen, komolyan tárgyalok róla. A tervem az, hogy megtartom az eredeti norvég neveket és a környezetet, és valószínűleg Norvé­giában fogom forgatni. De január közepéig nincs más gondolatom, csak a Hugo!

New York, 2011. november

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!