Rudin idén a Facebook keletkezéséről szóló Social Network – A közösségi hálót jegyzi, mely ősztől mostanáig 18 fontos kritikusi díjat tarolt, beleértve 6 Golden Globe-jelölést. Weinstein portékája, A király beszéde (The King’s Speech) viszont a brit független filmesek, az amerikai producerszövetség és színészszövetség jelöléseinek frontlovasa, és eggyel több (7) esélye van, hogy közel kerül a Golden Globe-díjakhoz. Weinstein nyílt kártyákkal játszik, Rudin a színfalak mögül hajtja a lovát. Egyikük sem nyilatkozik a sajtónak, de a két kampány, melynek Weinstein a Dávidja és Rudin a Góliátja, vérre megy. Weinstein ugyanis a saját zsebéből, Rudin viszont a filmjét forgalmazó Sony dollármillióiból kövezi a trófeákhoz vezető utat.

Rivalizálásuk és annak históriája legalább olyan szórakoztató, színvonalas, elegáns és tanulságos, mint most ringbe lépő filmjeik. Mind a ketten New Yorkban születtek és fertőződtek meg a szakmával. Weinstein rockkoncerteken, Rudin Broadway-produkciókon csiszolta az ízlését. Csak Weinstein merészebb volt, és az is maradt. A szülei keresztnevéből összekovácsolt Miramax évekig önállóan vállalta a szinte lehetetlent, hogy önerőből tolja a külföldi filmek szekerét Amerikában, és kockázatos amerikai művészfilmeknek teremt zöld utat a hazai és a külföldi mozikban. 1993-ban Weinstein igent mondott a Walt Disney Company kipárnázott ajánlatára: 80 millió dollárért megveszi a Miramaxot, vállalja a rezsijét, évente 700 millió dolláros finanszírozást biztosít a filmjeinek, s ezért Weinsteinnek még Los Angelesbe sem kell költöznie. Az együttműködést nem árnyékolta be semmi, amíg 2004-ben Michael Moore Fahrenheit 9/11 című dokumentumfilmje kikezdte a Disneyt, és Weinstein nem állt el a film forgalmazásától. A Disney bizonyult erősebbnek: kivásárolta Weinsteint a Miramaxból, s azóta Harvey (és öccse, Bob) saját nevén önálló, mint Weinstein Company. Közben azonban alaposan megváltozott a hollywoodi térkép. Egyre kockázatosabb a független filmcsinálás, a világgazdaság 2008-as válsága óta egyre nehezebb finanszírozást találni. Weinstein dicséretére legyen mondva, küszködik, de nem adja fel. Nem kis részben azért, mert nem akarja átengedni a terepet Rudinnak.

Rudin sokkal óvatosabb duhaj. Los Angelesben gyakornokoskodott egy rutinos producer mellett, mielőtt önállósította magát. Rövid idő után feladta saját cégét és a 20th Century Foxhoz szegődött, ahol gyorsan felmászott a szamárlétrán, 29 évesen a filmgyár produkciós főnöke lett. Innen szegődött a Paramounthoz, mint félfüggetlen producer azzal a kötelezettséggel, hogy minden ötletét a stúdiónak tálalja először. Kis megszakítással 15 évig maradt a Paramountnál, mely átvállalta 15-20 munkatársának fizetését, 3 millió dollár erejéig finanszírozta projektjeinek fejlesztését és 7,5 százalékot biztosított filmjei hasznából. Különös véletlen, hogy Rudin ugyanakkor – 2004 végén – „szabadult” Hollywood szoros öleléséből, amikor Weinstein, és attól kezdve a Weinstein nélkül maradt Miramax működtetését vállalta fel, lényegesen lazább kötelékben, mint a névadó előd.

Tavaly azonban megszűnt a Miramax. Rudin forgalmazó nélkül találta magát, de mostanra már tökéletesen kitanulta, hogy Hollywoodban az oszd meg és uralkodj a legjobb taktika. A Social Network – A közösségi háló forgalmazására a Sonyval, egy másik filmjére pedig a Paramounttal szerződött. Így az idei „díjszezonban” két lovat ütött, hogy legalább az egyikből legyen biztos befutó. Miután a Facebook- alapító Mark Zuckerberget az év emberének kiáltotta ki a Time Magazine, Rudin sem sajnálta saját Zuckerbergjétől, hogy az év filmjének titulálja. Scott Rudin Hollywood-szerte rettegett. Hajnaltól éjszakáig e-mailek és telefonok özönével képes bombázni munkatársait és beosztottjait, még az utolsó szuszt is kihajtja belőlük. Weinstein viszont egy fázissal korábban, a vágószobában zsarnok, nem véletlenül hívják a rendezők „ollókezű Harveynak”. Kampányát egy személyben, maroknyi csapata segítségével és akkora elánnal dirigálja, mintha világháborút vívna, és ahol földet ér a filmjével, bűvöl, bűvöl és csak bűvöl.

Weinsteint és Rudint kétszer sodorta az élet egy gyékényre, s mind a két közös élmény kudarccal végződött. Először 2002-ben, amikor Rudin mindent feltett Az órákra, melyet Weinstein csak félszívvel forgalmazott, mert saját Chicagóját hajszolta el az Oscar-díjig. 2008-ban A felolvasó kapcsán Rudin könyörtelenül visszavágott. Weinsteint egyik oldalról a finanszírozói szorongatták, hogy még abban az évben mutassa be a filmet, különben elzárják a csapot. Rudin pedig a másik oldalról fenyegette, hogy megakadályozza a közös produkció bemutatását, mert két saját filmjének díjesélyeit féltette. Weinstein nem adta fel. A felolvasót mégis bemutatták. Rudin dühében levette a nevét (és a kezét) a filmről, és nyíltan a sajátjai mögé állt. A kötélhúzás vége: a Golden Globe-ot és az Oscart elhalászta előlük a nevető harmadik (Gettómilliomos).

Idén nincs se kesztyűs kéz, se totojázás, csak életre-halálra szóló kampány, melyben ki innen, ki onnan hívja le a sajtó és a szakma lojalitását maga mellett és a másik ellen. Rudin filmje a pergő szavú és agyú fiatalokról és fiataloknak szóló mai idők mozija. Weinstené pedig a múltba pislogó brit királyi házé, melynek irritáló tökélye mögül felvillan megejtően emberi tökéletlensége. Mind a két film kerek, mint az alma meg a narancs, csak ki ezt, ki azt szereti jobban. De nem ez fogja eldönteni, hogy melyik bizonyul értékesebbnek január 16-án a Golden Globe-díjkiosztón. Hanem az, hogy melyiktől lop el több szavazatot a „futottak még” tábor: a Fekete hattyú, a The Fighter és az Eredet.

Rajtuk kívül sokan ígérik, de csak kevesen biztosítják, hogy nézhető, értelmes szórakoztató élményt kapunk a moziban.

Hollywood, 2011. január

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!