Semmi sem lesz már olyan

Józsika – akit nyugodtan tekinthetünk a szerző alteregójának, s e könyv Akárki-főszereplőjének – igazi antikvárius alkat. Mindent, de mindent gyűjt, felcímkéz, katalogizál, eltesz, hogy aztán mozaikdarabkákként egymás mellé próbálgassa őket: emlékeket, élményeket, tárgyakat. Ezeknek a kollekció-összeállításoknak volt eredménye a Szivárvány Áruház (2001), A Szivárvány Nagyáruház (2003), a Táskarádió (2010), az Állami Áruház (2012), s most a Rock & Roll Áruház. Ezúttal 40 év hazai ruhaviselet- és divattörténete került terítékre kisesszék, széljegyzetek formájában (Józsika sorsfordító ruházkodási tapasztalatai köntösében, tulajdonképpen nevelődési miniregényével), remek archív képanyaggal egyetemben. Mit is viselt az egykori elvtárs/polgár, azaz mit trendszerűen vagy csak kényszerből? Mi volt a menő, amivel villogni lehetett? Mi volt a prosztó posztó, amiben leértékelődtünk mások szemében? Úgy tűnik, a remek kortörténeti kommentárok alapján e két kérdésre egy a válasz: mindig ugyanaz. Egyfelől a ruha és a kiegészítők felspécizték a viselőjüket, másfelől akármilyen márkás cuccot is húzott magára valaki, ha nem a megfelelő személyiség volt, nemhogy sztárnak tűnt, inkább tehénnek a gatyában.

A 85 relikvia közül – megdöbbenésemre – jó párnak magam is használója voltam (Tisza és Puma cipő, szimatszatyor, iskolaköpeny, diplomatatáska, Sandokan- és zenekari pólók, felvarrók), de a megélt szocializmus és a rendszerváltás elejének megannyi korjelzője (otthonka, autóstáska, Alföldi papucs, Senior melegítő, Lacoste póló, hasi-tasi, susogós jogging) ismerősként köszöntött, ahogy a farmermárkák (Trapper, Wrangler, Levi’s, Casucci) evolúciója is kellemes emlékeket idéz fel a szabadkai piacról.

Poós elsősorban a szubkulturális közeg (popkultúra) felől közelít a divathoz, de túl is lép azon, így a kontextus ismeretében, illetve felidézésével bátran szörnyülködhetünk/nosztalgiázhatunk egyidejűleg. Kár, hogy megáll az ezredfordulón, egy jelenkori lenyomatra kajakra vevő lennék. (Corvina, 2018, 152 o.)

 

Hartay Csaba novellaciklusa szintén gyülekezőt fúj az emlékezetnek. Az ő elbeszélője (elbeszélői: növekvő fiú) szintén kelet-magyarországi illetőségű (még ha a keretet két pécsi utazás is adja), valamikor a ’80-as évek közepétől a ’90-es évek közepéig, az általános iskola alsó osztályaitól a gimnáziumig, a gyerekkortól a gyerekkor elvesztéséig követhetjük nyomon az élményeit. (Kivételt csak a Paplan alatt olvastam zseblámpával című novella képez a 30-ból, ami az apa sodró monológja a könyvek fontosságáról.) (Kicsit olyan ez az iskolatársnak, barátnak a nagyszünetben, az utcán, a lakótelepen elhadart sorsfontosságú eseményeket sorjázó elbeszélésköteg, mintha csak Kőhalmi Zoltán stand up komikus, a családját és a saját gyerekkorát taglaló önálló estjének lenne az ikertestvére – Kőhalmi szentesi, Hartay szarvasi, nem voltak messze egymástól.)

A Rajongók voltunk jórészt specializálta magát az „első kiadásokra”, azaz az első szerelemre, járásra, csókra, csalódásra, kocsmázásra, éjszakázásra, akció- és pornófilmnézésre, pecázáskori jófogásra, halálra, zenei behatásokra, nyugati cuccok megcsodálására – mindarra, amire egy magára és a világra eszmélő gyerek valóban kíváncsi, ami foglalkoztatja. Így bár nagyon is jelen van a Kádár-kor végének előestéje és utózöngéje, a történelmi távlat, pláne a politika csak háttér. Mert hát ki a fenét érdekel, amikor Ferrari száguld át a városon a Trabantok között, amikor a kamionosok rágókat dobálnak ki az ablakon, amikor az MTV letaglóz a klipjeivel, amikor a pornó még egyet jelent a félmeztelenül fátyolban táncoló lányok képzetével?... Egy letűnt, ámde mindenki számára (újra) átélhető ártatlan kor, amit az emlékezet fabrikál. Minél meggyőzőbben, annál átélhetőbben, még ha megszépítően is. Aztán derűs mosollyal hagyjuk, hadd fájjon. (A könyv Turbo-rágós kivitelezéséért pluszpont jár!) (Athenaeum, 2018., 224 o.)

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!