A művi vérontás virtuóza, Quentin Tarantino a spagettiwesternek és a ’70-es évek amerikai feketefilmjei előtt tiszteleg legújabb, Django elszabadul című alkotásával.

 

Méghozzá az „igazi” Django (Sergio Corbucci legendás westernjének főszereplője), Franco Nero baráti közreműködésével – ahogy a stáblistán is méltatják az epizódszerepre beugró olasz színészt. Az öt Oscarra jelölt western végérvényesen a kánonba emelte a videotékásból lett rendező-forgatókönyvírót, aki múlt héten kiérdemelte az Arany Glóbuszt is a legjobb eredeti forgatókönyvért. Már azzal tabut dönt, hogy főhőse egy felszabadított néger rabszolga a polgárháború előtti időkben, a déli államokban. A beszélő nevű Django Freemannek (Jamie Foxx) mindjárt három feladatot is ad: megmenteni szíve hölgyét, megcáfolni azt a máig létező előítéletet, hogy a színes bőrűek alacsonyabb rendűek a fehéreknél, valamint bosszút állni az elnyomókon – köztük a Leonardo DiCaprio és Don Johnson alakította földbirtokosokon. Míg előbbi hiú, szadista önkényurat játszik, utóbbi a joviális Big Daddy szerepében nevetségesen balga figura. A film legabszurdabb jelenetében például tucatnyi, súlyosan felfegyverzett rasszista elvbarátjával együtt azon hisztiznek, hogy semmit se látnak a fejükre húzott fehér zsákokban, mert rossz helyen vágták ki a lyukat a szemüknek. Őket le lehet győzni furfanggal – és fajgyűlöletük kigúnyolásával –, ám az igazi, aljas gonosz ellen csak a jók nyerhetnek a végső pisztolypárbajban. Tarantino – aki magát is kinyíratja egy epizódszerepben – és Christoph Waltz együttműködése a Becstelen brigantyk után újabb Oscart érhet. A kivételes tehetségű német színész az Arany Glóbuszt már meg is kapta a fogorvosból lett fejvadász alakításáért, akit a kocsija tetején himbálózó hatalmas zápfog és Fritz nevű pukedliző lova miatt aligha vennénk komolyan. Ám romantikus idealizmusa, hogy gondoskodjon Djangóról, akinek ő adott szabadságot, és segítsen neki kiszabadítani feleségét – hiszen Hildy a középkori német hőseposz, a Nibelung- ének Brünhildája után kapta a nevét –, kivívja a megbecsülésünket. Emellett lenyűgöző ügyességgel képes kidumálni magát a legmelegebb helyzetekből is, Djangóban pedig kiváló tanítványra és hű társra lel. Foxx hibátlan stílusérzékkel adja a westernhőst, sértetlenül lép ki a robbanás porfelhőjéből, villámkézzel pörgeti a Coltot és szúrós tekintettel néz ki kalapja alól, míg eközben az áruló talpnyaló szolgát játszó Samuel L. Jackson gazdájával (DiCaprio) vetekszik az ellenszenvünkért. Míg a Becstelen brigantyk történelemhamisítása egyértelmű volt, a rabszolgák gazdáikat szórakoztató gladiátorharca, a „mandingóviadal” hitelességéről már tudományos vitát folytatnak a történészek, amin Tarantino talán most is kuncog magában. Bár filmjeitől sokakat elriaszt a fröcsögő művér és a széttrancsírozott hullák látványa – mellyel mellbevágó kontrasztot képeznek a mesés tájfelvételek és a remek ízléssel választott zenei aláfestések, Johnny Cashtől a gengszter rapdalokig –, ezzel a groteszk gesztussal talán csak álszentségünket leplezi le. Hiszen ugyanezt az erőszakot nézzük naphosszat a híradókban és a világban, érzéketlenül és közönyösen.

(Forgalmazza az InterCom)

Címkék: filmvilág, kritika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!