Miért tudják a gyerekek rendre megmenteni a Földet és az emberiséget? Először is, nem olyan bolondok, önzőek és kapzsik, mint a felnőttek. Nem csak az ellenséget és a veszélyt látják az idegenben, nyitottabbak más kultúrák irányába, legyen az akár több galaxissal odábbi.
Tiszta lelküket pedig megérzi még egy csótányfejű, óriáspóktestű ufó is, aki képes telepatikusan kapcsolatba lépni más élőlényekkel. Például egy kutatóval, a későbbi biosztanárral, aki ezek után elhatározza, hogy kiszabadítja őt a kormány, vagyis a légierő piszok karmaiból, és hazaengedi, miután a lényecskének elege lett a laborban szurkálós földi vendégszeretetből. Ezzel azért jelentős életveszélyt hoz egy amerikai kisváros lakosaira, még ha utóbb sikeresen meg is szabadulnak a felpaprikázott látogatótól.
A Super 8 mégsem tipikus űrlényes-akciós film, sokkal inkább egy gyerektársaság kamaszodásának története, mint az Állj ki mellettem, melyben szintén ijesztő közös titok köti össze az ifjú barátokat. Bár Steven Spielberg csak producerként működött közre, felfedezhető némi hasonlóság az E.T.-vel és a Harmadik típusú találkozásokkal. No nem a marslakó esetében, mert az cseppet sem szerethető, és inkább látványosan ocsmány, mint ijesztő. Az álmos amerikai kisvárosi miliő és a csonka családok szomorúsága ismerős, és hogy a kívülről érkező veszély hatására végül összekovácsolódnak és szeretetben megerősödnek a bánatukban eltávolodott családtagok. Közben, akárcsak Rómeó és Júlia, szerelembe esnek a családjaik által egymástól eltiltott tinik, ami irigykedést vált ki a legjobb barátokban is, holott őket még az amatőr filmezés, a petárdák meg a videojátékok jobban érdeklik a csajoknál.
Azért sem csodálom, hogy a lény nem ártott a gyerekeknek, mert végtelenül bájosak. Joel Courtney szeplőibe, piszén-pisze orrába, csibészes mosolyába én is belezúgtam volna 15 évesen. Elle Fanning pedig mostantól biztos nem csak ragyogó nővére, Dakota fiatalabb kiadását fogja játszani hollywoodi szuperprodukciókban. Sőt, megvan benne a Kim Basinger-gén is, míg nővére inkább Drew Barrymore-alkat. A többi fogszabályzós, pufi vagy nyúlánk tini is remekül játszik, a film mégis csalódás. Az író-rendező J. J. Abrams Spielberg szeretett volna lenni, de csak közhelyes hommage-ra futotta neki, vagy egyszerűen vacak epigon. Igazi húsos amerikai hőseposzt kreált, ízléstelenül túlcukrozott happy enddel, szemérmetlenül sok pénzből és technikával. A spielbergi erények, mint az erős történetmesélés, a csipet varázslat, a humor és az emberség alulmaradtak a termonukleáris robbantós jelenetek (melyekben elképesztő módon soha senkin egy karcolás sem esik) és a művér-fröcsögtetős szörnytámadások ellenében. Pedig igazi mumusnak ott lett volna a kamaszkor, ez a varázslatos, érzékeny, fájdalmas korszak, amire később persze jobb érzéssel emlékszünk vissza, mint mikor átéltük. Ettől a borzadványtól azonban a mégoly zseniális gyerekszereplők se tudják megmenteni az emberiséget.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
