Stradivarival a videomegosztókon

– Különleges kapcsolat fűzi az ismert filmsztárhoz, Monica Belluccihoz és a majd’ háromszáz éves Stradivari hegedűjéhez is, hm, beszéljünk talán először a fiatalabbról!

– Sejtettem, hogy előkerül a téma, mindketten nagyon fiatalok voltunk még… ő 27, én 12 éves voltam. Az UNESCO párizsi gáláján léptünk föl 1993-ban, amit az olasz televízió közvetített, őt mint tehetséges színésznőt, engem mint tehetséges hegedűművészt mutattak be. Tehát közel sem volt még híres, hollywoodi sztár, akkor még csak a Drakula című film egyik mellékszereplőjeként volt ismert. Együtt álltunk a színpadon, nagyon kedvesen átfogta a vállam, nyugtatgatott, nekem akkor még fogalmam sem volt róla, kicsoda is ő. Évekkel később, amikor megnéztem a Maléna című filmet, esett le, kivel is szerepeltem együtt korábban. Nagy meglepetés volt számomra, amikor öt évvel ezelőtt fölköszöntött a 30. születésnapomon a Facebookon – magyarul!

– Közben persze önből is elismert művész vált. Mennyire tartósak a kapcsolatai az akár világszerte ismert sztár fellépőtársaival?

– Az ismeretség általában az adott koncertre szól. Tizenöt évesen ismerkedhettem meg Yehudi Menuhinnal, amikor Budapesten a 80. születésnapja tiszteletére rendezett gálakoncerten Bartók fiatalkori hegedűversenyét adtam elő. Talán benne és a szüleimben is felmerült, hogy a tanulmányaimat a nevével fémjelzett iskolában folytassam, ám az akkori angoltudásom ezt még nem tette volna lehetővé, Menuhin pedig három évvel később elhunyt.

– És mikor Svájcban José Carreras előtt lépett föl, később csak megittak egy pohár bort, nem?

– Jó is lett volna, de vele semmilyen személyes kapcsolatom nem volt, csupán egymást követtük a színpadon, én kifelé, ő befelé menetben bólintott a másiknak, mindössze ennyi történt, ő már akkor hatalmas sztár volt.

– A színpadról lejőve, egy komolyzenész miként oldja a feszültséget, a rockzenészekről köztudomású, hogy az italospult felé veszik az irányt… Ön hogyan lazít?

– Én nehezen tudok kiengedni ilyenkor, többször előfordult már, hogy a rendkívül jól sikerült koncert után is megkérdezték tőlem, mitől vagyok ennyire letört. Pedig nem voltam, de annyi energiát adok ki a színpadon, hogy ekkor nem nagyon vagyok képes társasági életet élni. Ha a koncertrendezővel, a zenészpartnerekkel mégis beülünk valahová, én akkor is a csendes helyeket preferálom.

– A váltakozó híres fellépőpartnerek mellett van egy állandó társa is a koncerteken, az említett, aggkorú, bár igencsak jól karbantartott hangszere. Mikortól datálható a kapcsolatuk?

– Tizennyolc éve játszom rajta. Ez a Stradivari hegedű 1733-ban készült, korábban Garay György hegedűművész tulajdona volt. Hozzám a budapesti zeneakadémiai tanáromtól, Komlós Pétertől került. Tizenhét évesen egy spanyolországi turnén vettem részt a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarával, és mivel nem volt megfelelő hangszerem, először kölcsön, majd végleg megkaptam.

– Valamit tudnia kellett. És a hegedű valóban különleges?

– Sokan azt hiszik, ha valaki Stradivarin játszik, akkor sokkal kevesebbet kell gyakorolnia, mert az szinte szól magától, pedig pont fordítva igaz: egy ilyen hangszerben több a lehetőség, így sokkal többet kell vele dolgozni. Több évbe betelik kiismerni, felfedezni azt, hogy pontosan hogyan kell kihozni belőle a megfelelő hangot. Mi is vagy kettő-négy év hosszan ismerkedtünk.

– A partnerek általában megváltoztatják egymást, legalábbis némelyek törekednek rá. Az ön játékát is átformálta a Stradivari?

– Természetesen, minden hegedűn másképp kell játszani, egyéniségük van, amihez muszáj alkalmazkodni, mert különben nem fognak úgy szólni, ahogy szeretnénk. Egyszer egy kollégám elkérte, hogy kipróbálhassa, de nagyon gyorsan visszaadta, mert már érintésre idegennek érezte; nem úgy nyúlt hozzá, ahogy kell.

– Napi szinten gyakorol rajta?

– Minél magasabb szinten játszik valaki, annál többet kell gyakorolnia, így tudja fenntartani a nívót. Én – akár a sportolók a versenyekre – projektszerűen készülök a koncertjeimre. Ösztönösen tudom már, hogy mikor kell megkezdenem a felkészülést, hogy az adott estére csúcsformában legyek.

– A november 2-i müpás koncertjére már megtette az előkészületeket?

– Igen, de még csak a közepén tartok a felkészülési szakasznak.

– A budapesti koncert mekkora kihívást jelent önnek?

– Nem csekélyt! Ilyesfajta szólóesteket kevesen csinálnak, mert szinte csak virtuóz darabokból áll. Paganini és Sarasate mindketten a virtuóz hegedűirodalom óriásai, a műveiket eljátszani fizikálisan és szellemileg is megterhelő, mivel nem lesz pihenő, olyan energiával kell rendelkezni hozzájuk, mint egy tehervonat.

– Két éve költözött haza Brüsszelből, előtte New Yorkban élt, ma már Siófokról is elérhető a siker?

– Mivel a tanulmányaimat a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban végeztem, természetes volt, hogy ott élek, de soha nem terveztem, hogy életem végéig ott maradok. Szívesen élek a Balatonnál, távol a nagyvárosok zajától, stresszétől. Azt persze nem tudom, ez mennyire tesz jót a karrieremnek, de nagyon szeretek itt, nyugodt körülmények között élni. Ám elképzelhető, hogy egy professzori felkérés miatt ismét költöznöm kell.

– Ötéves kora óta zenél, erre tette föl az életét, soha nem érezte úgy, hogy mással is szívesen foglalkozna?

– Nem is tudom elképzelni, mi másra lennék alkalmas. Ha nincs is hangszer a kezemben, monomániás módon akkor is azon jár az  agyam, mit hogyan lehetne megoldani egy-egy zeneműben. Igazából hobbim sincs. Balog József zongoraművész barátom fanatikus horgász, egyszer elvitt, próbáljam ki én is: míg ő egyik halat emelte ki a másik után, én csak ácsorogtam és néztem őt. Nem igazán tűnt izgalmasnak.

– Ha nem is lógatja a pecabotot, a számítógép előtt sokat ül, hogy a saját hang- és képfelvételeit rendezze, majd feltegye az internetre. Ennyire megváltoztak volna a zenehallgatási szokások a komolyzene területén is?

– A lemezkiadás rettenetes állapotban van, az eladási statisztikák elkeserítőek, ha meg is jelenik egy-egy album, hamarosan a YouTube-on köt ki, ahol bárki  meghallgathatja, ingyen. Pedig egy szólistának muszáj felvételeket készítenie, anélkül a pályájának egy nagyon fontos része elvész. Ezen gondolkodva kezdtem el három éve profi módon kivitelezett videofelvételeket készíteni és feltenni a YouTube-ra, valamint az Amazon Video Directre, ahonnan meg is vásárolhatóak. Zenei rendezőt, hangmérnököt, operatőröket foglalkoztatok, a felvett anyagot pedig magam vágom készre. A visszajelzések – a 2 milliós össznézettség; egy nap alatt többen nézik meg a videókat, mint ahány darab lemez elfogy egy év alatt – igazolták, jól döntöttem, amikor a saját kezembe vettem a kiadói feladatokat.

– Túl a lemezvásárlási szokásokon, a világot járva tapasztal különbséget közönség és közönség között?

– Nyugat-Európában nagy visszaesés érzékelhető a koncertek látogatottságában is, ma már az idősek sem töltik meg a termeket, a fiatalokat pedig komolyzenének titulált poposított termékekkel – ahol az imidzs számít igazán – szeretnék rávenni, hogy megszeressék a klasszikus zenét, szerintem teljesen elhibázottan. Kelet-Európában (Oroszország, Fehéroroszország, Moldávia, Románia) viszont azt tapasztaltam, még mindig hatalmas az érdeklődés a koncertek iránt – Kisinyovban, Minszkben vagy Szentpétervárott is pótszékes telt házak előtt játszottam –, habár a tendencia náluk is megvan, legalábbis az orosz kollégák visszasírják Szvjatoszlav Richter, David Ojsztrah vagy Leonyid Kogan fellépéseinek korszakát. Egyedül Ázsiában nincsenek problémák, ott rengetegen járnak koncertekre.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!