Új szerepben, zenetanárként mutatkozik be a jövő héten induló Az ének iskolája című gyermek tehetséggondozó műsorban Hajós András. Emellett zenekarával, az Emil.RuleZ!-zel sem tétlenkedik, a héten jelentették be, hogy öt év után a soproni Volt fesztiválon koncerteznek újra. András a próbák és a forgatások között sem nyugszik, egy szintén gyermekeknek szóló pályázat keretében a jó iskola titkát kutatja.
– A Heti Hetes után most egy egészen más terepen, a TV2-n Az ének iskolája című gyerek énekes tehetséggondozó műsorban vállal szerepet. Miért döntött a váltás mellett?
– Nem érzem ezt most akkora váltásnak, hiszen az RTL Klubon a Csillag születik-ben is szerepeltem zsűritagként. Jött egy feladat, ami izgalmasabbnak tűnt, mint amiket eddig ajánlottak. Nekem is, mint sokaknak, voltak fenntartásaim a zenei tehetségkutatókkal kapcsolatban, nevezetesen hogy miért kell ennyi embert rászabadítani a magyar popszakmára. Viszont nagyon hamar leszoktam erről a nyavalygásról, mert a szakmát ismerve rájöttem, hamar kiderül, hogy ki elég tehetséges, méltatlanul úgysem tud megmaradni senki a zenei életben sokáig. A szakma előbb-utóbb kiveti magából azt, aki nem elég alázatos, az igazi tehetségek viszont boldogulni fognak. Másrészről ezek a tehetségkutatók olyanok, mint régen a művelődési ház volt; ma itt lehet megmutatkozni. Azt a bizonyos löketet, ami egyébként minden fiatal tehetségnek járna, itt lehet megkapni. Különösen szimpatikus, hogy mivel gyerekekről van szó, ez nem is igazán verseny, inkább a tehetségek gondozásáról szól. Komoly válogatási folyamat után mi, a „tanárok” már csak nagyon tehetséges gyerekeket kaptunk, akikből kiválogattuk azt a tizenhatot, akiket négyes csoportokban istápolunk. Nincs kiesés, ők végig bent maradnak. Persze a végén győztest avatunk, de minden műsorban lesznek osztályelsők és különböző díjak, az egész a dicséretről szól. Megvan annak a lehetősége, hogy igazi szakmai munkát végezzünk a gyerekekkel. Nem csak a végső produkciót fogják a nézők látni, de a tanulás- és próbafolyamatot is, így azokat az üzeneteket és ízlést, amivel én rendelkezem sokkal jobban meg tudom mutatni, mint ha csak értékelném a fellépéseket.
– A tehetségkutató műsorokból pont azért szokták még „idejében” elküldeni a gyerekeket, mert féltik őket a médiától és attól, hogy a személyiségükre negatív hatással lesz a felhajtás. Nem voltak ilyen típusú fenntartásai a műsorral kapcsolatban?
– A mai gyerekek nagyon mások, ezt a saját gyerekeimen is látom. Ők már egészen másképp viszonyulnak a kamerához, természetes számukra a videomegosztók és a közösségi oldalak nyilvánossága. Pontosan tudják, hogy ezek 15 perces hírnévvel járnak, és nem érzik óriási dolognak, hogy pár hétig a tévében szerepelnek. Persze foglalkozunk ezzel a kérdéssel, vigyázunk rájuk. Legtöbbjük egyébként nem tapasztalatlan, van köztük, aki musicalszerepet játszik, másikuk határon túli turnén volt népi együttessel. Az, hogy körülöttük mekkora hisztéria teremtődik, elsősorban nem rajtunk, hanem a sajtón múlik. Nagyon meglepő volt számomra is, hogy ezek a 8-14 éves gyerekek mennyire tudatosak, egészen kicsi koruk óta azt látják, hogy valaki feltesz egy videót a YouTube-ra és egyszer csak világsztár lehet belőle. Nekik ez nem távoli vágy, hanem elérhető valóság, és ezért hajlandók megdolgozni is. Komolyan mondom, szívesen megmutatnám az órák felvételeit néhány „sztárnak”, hogy lássák, így kell dolgozni. Nincs hiszti, nincs óriás ego és allűrök. Bejönnek, és a következő pillanatban már a dalról van szó, ilyen szempontból sokkal jobb velük dolgozni, mint a felnőttekkel.
– A műsor során valószínűleg nemcsak tanárnak, hanem lelki támasznak és kicsit pszichológusnak is kell majd lennie. Nem tart attól, hogy boldogul-e majd a feladattal?
– Nem olyan nagy ördöngösség ez. Én is megnyugodtam mióta elkezdődött a forgatás, van idő és lehetőség arra, hogy valóban foglalkozzunk velük. Minden gyereknek mások az igényei, van olyan, aki már felhívott, van, akivel a mamáján keresztül e-mailezünk. A szülők is részt vesznek a készülődésben, mindig ott vannak a közelben. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez egy pár hétig tartó dolog, olyan, mint egy mesterkurzus vagy egy tábor, nem szabad szereptévesztésbe esnünk, nem a szüleik helyét vettük át. Nem feladatunk az életük, ízlésük megváltoztatása vagy a személyiségük formálása. Az a dolgunk, hogy a tudásunkból azt adjuk nekik, amire éppen szükségük van.
– A Lájksuli nevű pályázatnak a zsűrijében is szerepet vállalt, amelyben szintén gyerekek mondhatják el, szerintük milyen lenne a jobb iskola, ahol kreatívan tudnának fejlődni. Miért tartotta fontosnak részt venni ebben a kezdeményezésben? Negatív tapasztalatai vannak az oktatással kapcsolatban?
– Nekem nagyon rossz tapasztalataim voltak gyerekkoromban az iskolában, egy egész más világban, és sajnos azt látom, hogy ez nem sokat változott. Ezért nem a kormányzatot teszem felelőssé, mert évtizedek óta kulturálisan rosszul tudjuk, hogy mi az iskola szerepe. Szerintem az alsó tagozat arra volna jó, hogy rájöjjünk, a gyerek miben tehetséges, és abban támogassuk. Ne gyűlöltessük meg vele a tanulást, ne kínozzuk, ne büntessük! És meg kell tanítani azt is, hogyan lehet tisztességgel megcsinálni azt is, amiben nem jó és esetleg soha az életben nem fogja használni, Ezzel szemben ma még mindig a kettesek, az intő, a kötelezettségek világát éljük. Ronda felnőttek pofáznak bele a gyerekek életébe. Ez bizonyos határig nyilván nem változtatható meg, de kíváncsiak vagyunk a gyerekek véleményére. Én a nyolcvanas években fél évet Angliában jártam iskolába, és ott például reggelente 7 és 9 között lehetett bevinni a gyerekeket aszerint, hogy a szülők mikor mentek dolgozni. A tanítás kezdetéig az udvaron játszottunk. Végtelenül egyszerű belátni, hogy miután felkel a gyerek, kicsit meg kell mozgatni, szüksége van rá, hogy kiőrjöngje magát. Ilyen egyszerű dolgokon múlik, hogy mitől jó egy iskola. A legmeglepőbb az volt, hogy jó volt a kaja. Ha bárki megkérdezi a gyerekét, rájön, hogy nem eszi meg az ebédet, mert rossz. Az én fiam néha úgy jön haza, hogy nem evett, mert a konyhás néni nem adott neki rizst szafttal, mert a húst szerinte igenis meg kell enni. Ezeket a rugalmatlanságokat nem értem. Abban bízom, hogy ez a pályázat majd feldob ilyen problémákat is, nyilván lesznek olyan ötletek is, amikben a gyerekek a rájuk jellemző túlzásokba esnek, de legalább kiélhetik magukat.
– Annak idején többek között az ön ötlete alapján és segítségével jelent meg a 100 legszegényebb című kiadvány. Mely nehéz helyzetben lévő csoportok helyzete aggasztja manapság a legjobban? Kik számíthatnak a támogatására, akár ilyen formális módon?
– A 100 legszegényebb kiadványra nagyon büszke vagyok. Én egyébként is rengeteg időt töltök azzal, hogy társadalmi munkában az arcomat adom bizonyos ügyekhez. Jobb időkben még pénzt is tudtam adni, de most nem ez a világ van, megkért a feleségem, hogy előbb a lakáshitelünket fizessük ki, és csak utána adakozzunk. Most egy picit az Emil.RuleZ! nevű nehéz helyzetben lévő zenekarom helyzete aggaszt. Bármit is gondoljanak az én tévés tündökléseimről az emberek, a zenekarból többen nehéz helyzetbe kerültek attól, hogy az elmúlt öt évben nem koncerteztünk. Ezért most éppen nincs kiemelt projektem, mindig csapódom azokhoz az ügyekhez, amiket fontosnak tartok. Egy ötletem van azért, szeretnék egy olyan betelefonálós rádióműsort – nem vagyok biztos benne, hogy feltétlenül nekem kellene vezetnem –, amelyben roma értelmiségiek reagálhatnának az őket érintő problémákra, telefonokra. Úgy gondolom, a magyar társadalmat leginkább feszítő két probléma a romáké és a szegényeké, és ezek bizonyos mértékben le is fedik egymást. Ezekről biztosan beszélni kell.
– A héten jelentették be, hogy öt év után a Volt fesztiválon fog újra koncertezni az Emil.RuleZ! Tudatos volt, hogy ilyen régen nem koncerteztek? Miért pont most, miért pont Sopronban?
– Nem szoktunk ennyire tudatosan tervezni, akkor valószínűleg már nem itt tartanánk, de nem lennénk ennyire szabadok sem és nem játszhatnánk a saját zenénket. Soha nem oszlottunk fel, mindig egy baráti társaság maradtunk, de nem akartunk a zenekar rabjaivá válni, nem akartuk, hogy a megélhetés miatt hetente ötször el kelljen énekelni, hogy „Zazie az ágyban”. Az utóbbi években részt vettünk más projektekben, zenekarokban – nekem is nemsokára megjelenik egy gyerek jazzlemezem –, de folyamatosan dolgoztunk együtt is. Egyszer csak megérettek újabb dalok. Újra bele akartunk szeretni ebbe a dologba, és tavaly karácsonykor megjelent az új lemez. A Volt vezetése minden évben felhívott minket, és egyértelmű volt, hogy Sopronban térünk vissza, mert annak a fesztiválnak mindig van valami különleges hangulata a többihez képest.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!