-
Szabó T. Anna: Zuhanásra
Oly korban élünk, amikor.
A rettenthetetlen hülyék.
Virul a bunkó és a troll.
Olvadozik a sarki jég.
Olykor banda, máskor egyén,
de mind gyűlöletet nyakal.
Vad tánc az örvény közepén.
Kihal az orrszarvú s a hal.
Röhejes napi harcaink,
marakszunk, lángol a hajunk.
Alkuink, torz kudarcaink.
Csak azt nem tudjuk, mi vagyunk.
Orrunkig látunk: égnek áll,
homlokunk dicsfénytől ragyog,
míg szemünkből süt halál.
Kipusztulnak a rovarok.
Vihar jön, tűz jön, megsülünk,
vagy megöl minket az atom.
Csak rajta! Nem menekülünk!
Pompás egy ötlet, mondhatom.
Bár szondáink száguldanak
az űr-szerin, tova,
csak egy számít: a pillanat,
a napi lakoma.
Mit akarunk? Mit a karunk,
mohó eszünk elér?
Mit magunknak kikaparunk,
csak csont: üres, fehér.
Körülöttünk bár ég a ház,
borzad és bőg az ész –
a gőg gőgicsél, gurguláz,
gurigáz, heherész.
A csontzene magasra csap,
rög pörög, jós hörög:
kiégünk, szétperzsel a nap.
A kassza csak csörög.
Kasszandra sír. A keserű
harag torkára forr.
A sivatag, a keselyű,
a szétégett bokor.
Megkísértettek: elbukunk.
Kéz, ész: ég, mint a szesz.
Velünk bukik a föld. Na bumm.
Mért baj, ha vége lesz?
Szabó T. Anna: Zihálásra
Levegőt veszek: tehetem. Ő nem teheti: meghalt.
Élek, és nincsen elegem. Őneki sem volt: meghalt.
Lüktet a szívem: szeretek. Ő nem szerethet: meghalt.
Megvakarom a hátamat. Ő nem vakarhat: meghalt.
Levágom körmöm és hajam. Rajta tovább nő: meghalt.
Meddig tart? Folyton kérdezem. Ő nem kérdez már: meghalt.
Túlvilágunk követelem. Nem követel már: meghalt.
Élek: tudom, hogy nem tudom. Tudja? Nem tudja? Meghalt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!