Szabó T. Anna – Dragomán György: Tükör és kés

SZABÓ T. ANNA

Rendületlenül várni az Angyalt. Erről szóltak a gyerekkori karácsonyok Erdélyben. Nem mondták el nekem, milyen lehet, így egy nagyon-nagyon magas, világlóan fehér lényt képzeltem el – nem is a karácsonyfa vagy az ajándék volt a lényeg, hanem az, hogy ő jön, és hogy ott áll a szobában. Ma is látom szinte az angyalt, szárnyas orvosra hasonlít, némán és láthatatlanul figyel, mint aki már felállította rólunk a diagnózist. Nem is lepődtem tehát meg, amikor pár évvel ezelőtt az egyik kisfiunk visszafordult a tervezett angyal-lesről azzal, hogy „Én kicsit félek az Angyaltól”. Aki mindent tud rólunk, az bizony ijesztő is – vagy mégis magunktól ijedünk meg? Hogy mennyi jóság és gonoszság lehet bennünk?

Az Angyal nem a bájosan ártatlan Kisjézus, hanem fényes tükör, amiben a vágyainkat és a félelmeinket látjuk. Én nem is mertem tőle többet kérni, mint ami szükséges volt: síkesztyűt, könyvet, legfeljebb babát. A nyugati játékokat elképzelni sem tudtuk – hiába lapoztam végig egy vendégségben a ki tudja honnan szerzett, régi és vaskos Otto-katalógust, azt egészen biztosan tudtam, hogy az ott látott játékokat még az Angyal se tudja megszerezni. El se tudtam képzelni, hogy valaki ezeket tényleg csak úgy megkaphatja, úgyhogy nem is igazán vágytam rájuk – egyszerűen csak jó volt nézni őket, és kész.

Egyetlenegyszer kísértettem meg a lehetetlent.
Igaz, nem katalógusban láttam meg, amire vágytam, hanem a barátnőmnél: kaptak ugyanis egy úgy húszcentis, cserépbe való műkarácsonyfát, tele ragyogó és egészen aprócska üvegdíszekkel.

Ezt iszonyatosan megkívántam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ez bizony létező, megfogható, elérhető tárgy, úgyhogy hamar írtam is ez ügyben az Angyalnak.

Nem is tudtam másra gondolni, csakis erre. És eljött a szenteste – és persze nem kaptam meg a minikarácsonyfát. Ma már tudom, hogy mennyire lehetetlen volt ez a kérésem is, de akkor rettenetesen megviselt ez az árulás. Akkorát csalódtam, hogy már semmit sem segített, hogy a következő évben kaptam egy – bizonyára iszonyú nehézségek árán beszerzett – műfenyőt. Nem is az, hogy méternyi magas volt, ronda poliészter és darabokból kellett összetákolni – nem. Akkorra már elmúlt  belőlem a vágy, és nem hittem már a csodában.

Egy karácsonyfa miatt buktam le az Angyal előtt: kiderült, hogy sem a hitem nem sziklaerős, sem pedig a csodára nem vagyok méltó.

1987 karácsonyát már Magyarországon ünnepeltük, átmenetileg a nagybátyáméknál elszállásolva.

Tizenöt évesen már rég nem hittem az Angyalban – mégis én lettem az angyal. Szárnyat és fehér ruhát tákoltam össze magamnak, és a hosszú lépcső aljáról, a kapuból integettem rajongó ámulattal figyelő, pár éves unokatestvéreimnek. Szívdobogtatóan, szédületesen, szikrázóan izgalmas volt nagynak és jónak lenni, csodának, akiben hisznek. Nem csalás és ámítás volt, nem árulás, még csak nem is hatalom az ártatlan szívek felett – öröm volt, megtiszteltetés. Azt éreztem, hogy én most valaminek a képviseletében vagyok itt a földön, engem látnak és mégsem engem – mint ahogy felnőtt voltam, és mégsem. A csoda és a hitetlenség határvidékén jártam, pengeélen. Egy pillanatra én voltam az angyali tükör, és az, hogy a gyerekek ragyogóan boldog, rajongó tekintetét tükröztem vissza, megerősített, szinte szupererőt adott.

Visszakaptam az elvesztett édent. Mindegy is volt már, és mindegy azóta is, hogy mit kapok vagy mit adok. Az a lényeg, hogy milyen az a tükör, amiben meglátjuk magunkat. Mit mutat az Angyal.


DRAGOMÁN GYÖRGY

Az én tükreim késpengék.
Két karácsony kopírozódik egymásra bennem, az első itteni, az utolsó ottani, nyolcvanhét és nyolcvannyolc, Marosvásárhely és Szombathely, tizennégy és tizenöt éves korom, az indulás aggodalma, a megérkezés nyugtalansága, a már nem itt és a még nem ott, a még nem itt és a már nem ott. Minden változik, csak az ünnep állandó, segít, hogy ugyanazok maradjunk.

Állunk és énekelünk, mennyből az angyal, karácsonyfánk nincs, csak egy bokályban áll néhány fenyőág, állunk és énekelünk, a karácsonyfa a plafonig ér, új díszeket is hozott rá az angyal, állunk és énekelünk, nem tudjuk mi lesz velünk, nem tudjuk, hogy fogunk elindulni, hova fogunk megérkezni, állunk és énekelünk, megérkeztünk, de még nem vagyunk itt igazán, nem tudjuk hova is érkeztünk. Állunk és énekelünk, együtt vagyunk, együtt maradunk, együtt maradtunk, ez a lényeg. Állunk és énekelünk, a meglepetésre gondolunk, arra, amit a másik majd kapni fog tőlünk, arra, hogy vajon örülni fog-e a visszavásárolt fényképezőgépnek, amelyik sokkal jobb, mint az, amit el kellett adni, sokkal de sokkal jobb, de nem ugyanaz, és nem ugyanolyan, ez a kérdés, hogy lesz-e ugyanolyan jó, vagy jobb lesz, de mégiscsak rosszabb lesz, az a kérdés, hogy otthonra találunk-e, önmagunkra találunk-e?

Az utolsó ottani karácsonykor egy késsel leptek meg a szüleim, engem is és az öcsémet is, két kis konyhakést kaptunk, ma steak késnek mondanám, fekete, egybeöntött, kissé szemcsés fogású műanyag nyél, egyszerű hengerelt acél penge, ezt tudták szerezni valahonnan, hihetetlenül futurisztikusnak tűnt az ergonomikusra tervezett műanyag, egy idegen világ üzente volt, azt éreztük, a jövőből érkezett, fekete furnérlemezből és feketére festett szarvasbőrhulladékból csináltunk tokot neki, napokig tartott, mire kész lett.

Az első itteni karácsonyon igazi piros svájci bicskákat kaptunk, egyenesen Ausztriából hozta az angyal, még fűrész és pipaszurkáló is volt rajta. Kést kapni a szeretet ünnepén, erre egyikünk se gondolt, vagyis dehogynem, a fekete nyelű penge arra kellett, hogy nagy nehezen el tudjuk nyiszálni azokat a köteleket, amelyek a szülőföldünkhöz kötöttek, a piros nyelű svájci csavarhúzós bicska pedig arra kellett, hogy össze tudjuk vele barkácsolni valahogy az új életünket. Mind a két kés megvan, a fekete nyelű, magunk eszkábálta steak kés tokja réges-rég elveszett, a műanyagja kicsit porladós, a bicska nyeléről is letörött már egy nagy darabon a piros műanyag, egymás mellett tartom őket, apám íróasztalának a fiókjában.

A kezdetet és a véget jelentik, az elindulást és a megérkezést.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!