Túlságosan átlátszó

Ráadásul nem csak könyveivel, de forgatókönyvíróként jegyzett film­jei­­­vel is képes volt megszólítani a nagyközönséget az 1947-ben született Paul Auster – gondoljunk itt elsősorban az 1995-ben bemutatott Füst című mozira, melyben olyan nagyságok álltak kamera elé, mint Harvey Keitel, Forest Whitaker, vagy Ashley Judd. Azonban a 2000-es évekre mintha megfáradni látszana az írói invenció, s egyre-másra jelentek meg olyan alkotásai a szerzőnek, amelyek halovány másolatoknak tűnnek a korábbi remekművekhez képest. A Brooklyni balgaságok, az Utazások a Szkrip­tóriumban, vagy az önéletrajzi töredékeket közlő Máról holnapra leginkább a csalódás érzetét keltette olvasóiban. Sajnos ebbe a sorba áll be az eredetileg 2009-ben megjelent, magyarul idén februárban kiadott Láthatat­lan című regény is.

A posztmodern poétikai gesztusok már unalomig elcsépelt jelenléte miatt a regény történeti rekonstrukciója nem is annyira érdekes, és a különféle szavahihetőségű elbeszélőkhöz köthető vallomásokból, levelekből, naplójegyzetekből, félig kész regényfejezetekből összeálló szöveg okán ez nem is lényeges. Sokkal fontosabbnak tűnik a fölvetett morális kérdések számbavétele, eredjenek azok egy vélelmezett gyilkosság vélt szemtanújaként elszenvedett lelkiismereti traumából, egy elhalt öcs, s az apatikus szülők miatti bánat földolgozásából, vagy akár a testvérszerelemben szexuális kapcsolatot létesítő (metafiktív) szereplő fölnőtté éréséből.

Ugyanakkor nem kétséges, hogy az alapvetőnek gondolt létkérdésekig való alászállás problematikáját mások, de maga Auster is, korábban már sokkal pontosabban és mélyrehatóbban analizálta. Ezúttal jobbára a felszínen maradt, s a regény alig több kellemkedő olvasmánynál. Mindezeken túl érdeklődéssel várom a tavaly novemberben napvilágot látott legújabb Auster-regény, a Sunset Park magyar megjelenését.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!