Magyar filmben még nem volt ennyi robbantás, mint a tizenegy évvel ezelőtt is nagyot szólt Argo második részében. Káromkodás sem biztos. Nemzeti ereklyéket sem szentségtelenítettek meg még így, ráadásul ez Árpa Attila filmjének egyik legszórakoztatóbb jelenete. Aki az elsőt szerette, bizonyosan lelkesedni fog a botcsinálta bűnbanda legújabb kalandjáért, melynek végén már megágyaztak a folytatásnak is.
A balekság és a bénázás Chaplin óta a filmes komikum egyik legbiztosabb forrása, ráadásul Árpa tiszteleg Guy Ritchie-től Emir Kusturicán át Quentin Tarantinóig számos kedvencének, mégis sajátosan magyaros humora van a gémeskút tetején felvett szamurájharcnak, a lopott Zsigulival menekülésnek és a szerethetően lúzer figurák közti párbeszédeknek. Az argo maga a tolvajnyelv, és a film is „nyelvében él”, bár sokszor egy jókor elejtett ’zmeg is a teljes érzelmi skála kifejezésére képes.
Kovács Lajos fergetegesen alakítja a főzsivány és -vagány Tibit, a csapathoz újonnan csatlakozó intellektust megformáló Bán János száraz, szarkasztikus humora kitűnik a többnyire vulgáris és politikailag sem korrekt poénzuhatagból (a romák ábrázolása már az ízlésesség határát súrolja). De Árpa jól zsonglőrködik a kommersz és a minőségi közönségfilmes elemekkel, sokszor abszurd fordulatokra épülő forgatókönyve rendre megmenti, vagy legalább gyorsan lekeveri a gyengébb jeleneteket is.
A színészvezetésben még erősödnie kellene, és rászólni a hamisan-modorosan játszókra, bár hiteles suttyókat megformálni egyáltalán nem könnyű, az még kevés hozzá, ha az ember hülyébbnek tetteti magát, mint amilyen. A nemrég váratlanul elhunyt Bicskey Lukácsnak még szövege sem volt, és nem a szandál-zokni kombójával lett a film egyik legmeghatározóbb, legemlékezetesebb figurája. Szomorú, hogy a bemutatón már senki nem gratulálhatott neki ezért.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
