Torokszorítóan gyönyörű és bensőséges melodráma Pedro Almodóvar 20. filmje, mely noha az irodalmi Nobel-díjas Alice Munro három novellájának összefűzéséből készült, minden ízében a spanyol rendező saját, egyedi képi és érzelemvilága. Ismerősek a színészek, a vibráló vörösek, türkizek és sárgák, a teret mélyítő mintás tapéták és körbeölelő boltívek, ahogy az elegáns napszemüvegek mögé rejtőző, megtört női lelkek is, akik épp olyan szépek, amilyen szomorúak.
Ezeket az anyákat és lányokat az élet által rájuk mért és az önként vállalt szenvedés teszi erőssé, szilárddá, ezért sem tudják elengedni fájdalmukat, mint megannyi Piet?. Éveken át hordoznak súlyos titkokat, elfojtott érzelmeket, és míg páncéljuk egyre vastagodik, a belsőjük lassan felemésztődik, egyre üresebbé válik. Egyszerre érezzük hétköznapi és mitológiai alakoknak őket, hiszen emberfeletti szomorúságra és örök magányra kárhoztattak. Kockáról kockára fejtjük fel tragédiájukat, ahogy a hősnő, Julieta visszaemlékezik múltjára, miután menekülés helyett végre a szembenézést választja.
Elég egy véletlen találkozás az utcán egy régi ismerőssel, hogy eszébe jusson sokáig még önmaga előtt is eltitkolt lánya és a korábbi élete. Találkozása egy viharos éjszakán a halász Xoannal, az éjjeli vonaton – akár egy Hitchcock-klasszikusban –, majd a még viharosabb szerelembe esés és később az utolsó szenvedélyes veszekedés.
Közben végig a szemekre fókuszálva Almodóvar olyan költői kérdéseket tesz fel, vajon megérezhetjük-e, ha valakit utoljára látunk? Létezik-e sors, ami elkerülhetetlen, vagy minden pillanatnyi döntések okozata? Megvédhetjük-e gyermekeinket a saját boldogtalanságunktól? Várhat-e feloldozást mástól, aki saját magát bünteti?
Miközben elmerülünk a tengermély gyászban és hiányban, a katarzis finoman lopódzik egyre közelebb, majd megérkezik Chavela Vargas fadójában, akár egy szignó az újabb kész remekmű végén.
Susi Sánchez és Adriana Ugarte
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!