Szépkereső nomád

– Családja érdekes figurái közül ki volt önre a legnagyobb hatással?

– Nagyon szerettem a nagymamámat, akinek a VIII. kerületi lakásában működő divatszalonjában töltöttem a nyaraimat. Biztosan köze van a ruhák iránti érdeklődésemhez, és sokat tanultam abból is, ahogy a kuncsaftjaival már-már terápiás kapcsolatban állt. Mégis talán az a három-négy személy volt rám a legnagyobb hatással, akik miatt – egyéb közvetlen okok mellett – Magyarországra költöztem, de akikkel sajnos már nem találkozhattam. Én is megéltem a vasfüggönyt, csak a másik oldalán álltam, és hiába látogattam ide évente többször, ez a választóvonal kettészelte az életemet gyakorlati és képletes értelemben is. A családom fele a második világháború után szétszéledt a világban, a keringő történetek tartották egybe a tagjait. Sok ilyen történet főhőse volt a dédapám, az egyik olyan ember, akihez vagy akinek az emlékéhez nagyon kötődöm. Pár hónapos voltam, amikor meghalt, sosem találkoztunk, de őrzök tőle egy levelet, amit nekem írt a születésemkor tele jókívánságokkal. Korábban katonatiszt és jogász volt, aztán Oroszországban és Recsken raboskodott hadifogolyként. Miután hazajött, többé nem engedte takarítani a feleségét, mindent megcsinált, sőt kötött, horgolt, gyönyörű párnákat hímzett, amiket ma is őrzök. A másik ilyen különleges személy az életemben – akinek a festménye máig a lakásom egyik dísze – édesapám keresztmamája volt, aki a születésemkor szintén küldött nekem egy lapot, amelyre egy repülő baba volt pingálva. Azt írta rá: ez a kislány biztosan sokat fog utazni. 25 éves voltam, amikor meghalt Chicagóban, és soha nem találkoztunk, pedig nagyon szerettem őt a családi történetek miatt. Valahogy soha nem gondoltam azt – és ez az a vasfüggöny, amiről beszéltem, ami bennünk is megvolt –, hogy meglátogathatnám. A háború előtt és után a családom már nem ugyanazt jelentette, bár az érdeklődés és a szeretet megmaradt, nem volt átjárás a két világ között, mintha egy másik dimenzióban élnénk. Családom egyik karakterisztikus alakja, hajóskapitány nagyapám 90. szülinapján a ’90-es évek végén volt egy nagy összejövetel, az első a háború után. Mindenki egybegyűlt a világ különböző pontjairól, akkor újra egyesült a család, de valahogy erőltetettnek hatott.

– Befolyásolta a szakmaválasztását az, hogy a világ minimum öt országában otthon érzi magát?

– Igen, ezt a nomád életet igyekszem feldolgozni a munkámmal is, amit még én is próbálok magamnak megfogalmazni, körülírni. Bölcsészkarra jártam, drámát és franciát tanultam először Londonban, majd Párizsban, ahol elvégeztem egy divatiskolát is. Dolgoztam a Nina Riccinél, később pedig New Yorkban a Donna Karannél, és bár tagadhatatlan, hogy egy alapvető esztétikai látásmódot adtak nekem ezek a divatcégek, egy idő után a ruháknál szélesebb köre foglalkoztatott már a szép tárgyaknak. Aztán kikötöttem a párizsi székhelyű Trend Union New York-i leányvállalatánál, amely a világ egyik vezető trendkutató cége, most őket képviselem Magyarországon. Emellett tanácsadóként részt veszek különböző építészeti és márkaépítő projektekben. Az én dolgom ilyenkor az, hogy felmérjem, mi az identitása egy tervezett terméknek, szolgáltatásnak vagy művészeti produktumnak, például, hogy kiket céloz meg, hova fejlődhet, mi a családképe stb.. Magyarországon az egyik legszebb munkám egy nemrég befejezett szegedi hotel, amelyben a belsőépítész, Fónagy Dóra munkáját segítettem.

– Hogyan kell elképzelnünk egy trendkutató, vagy ahogyan néha kicsit fellengzősebben hívják: egy jövőkutató cég tevékenységét?

– Egy szellemes megfogalmazással élve: ők a „jövő archeológusai” – kiolvassák a jelenből a jövőt. Úgy dolgoznak, ahogy minden kreatív: bizonyos jelekből irányokra következtetnek, nagyon sok forrásból, az élet minden területéről hoznak össze információt és nagyon tudatosan rendezik össze azokat. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy kreatív embernél, akit mondjuk, három közvetlen hatás ér: beszélget valakivel valamiről a repülőn, otthon feltálalnak neki valamit vacsorára és megnéz egy kiállítást. Ebből a három hatásból, az összekapcsolódó elemekből összeáll számára egy új információ, amivel dolgozik: egy új szolgáltatást talál ki vagy éppen egy műalkotást készít. Mindez intuitív folyamat, hiszen nem méréseken és számokon alapszik, de a hatékonyságát mutatja, hogy a Trend Union már negyed évszázada meg tudja jósolni a következő évek jellemző jegyeit. Mindezeket értékes (több ezer dolláros) kiadványokban összegzik, amelyek egyfajta sorvezetői a tervezőknek és termékfejlesztőknek. Megfogalmazzák és szemléltetik bennük az elkövetkező évek várható életmód trendjeit, a fogyasztók változó viszonyait-igényeit a környezetükkel szemben. Az idei év jellemző trendje például a romantika újjáéledése lesz, egyfajta válaszreakciójául a válságnak, az általános bizonytalanságnak. Megerősödik az érzelmek fontossága, az ösztönösség és a spontaneitás. A természet és a vidék szerepe megnő, divatba jönnek a népi hagyományok, ételek.

– Lehet, hogy már nemcsak megjósolják, hanem formálják is a trendeket?

– Sokan mondják ezt, de csak egy termék eladásánál van ilyen fordított szerepe. Az ötletek addigra megformálódnak, ezek az információk csak abban segítenek, hogy mi mindennel lehet megtámogatni az adott terméket vagy szolgáltatást.

– Hogy egy példával szemléltessünk: lehetett azt tudni pár éve, hogy világszerte divatba jön majd a matyóhímzés?

– Ez a téma – a népi hímzés, és egyáltalán nem konkrétan a matyó – már legalább tíz éve felmerült a trendkutatók körében, és úgy tűnik, hogy ez hosszú távon érvényes irány lesz. Tulajdonképpen a kézművességhez, mint közösségépítő tevékenységhez kötődő igényt képeznek, hogy ezek új formát öltsenek és identitásformáló erejük legyen.

– Hogyan ítéli meg Magyarországot? Mennyire követjük a világ vezető trendjeit?

– Nagyon érdekes ez az ország, sok egyedülálló kezdeményezés van, amelyek szigetként működnek, nincs elég erős gépezet, nincs támasz, hálózat, és így nincs meg a megfelelően egészséges verseny sem. És az ország maga is valamennyire elszigetelten működik, amelynek egyik oka talán a nyelv egyedisége, amely egészen más gondolkodásmódot takar. Ezt nem tartom jó vagy rossz dolognak, ez tény. Egy jellemző paradoxona az országnak, hogy nincs tengere, viszont hihetetlenül értékes vízkészlete van a föld alatt, amelynek kiaknázása gyerekcipőben jár a lehetőségekhez képest.

– Hat éve, amikor idejött, úgy tervezte, hogy csak pár évig marad. Mi tartja még itt?

– Három éve már terveztük a párommal (az angol–magyar származású zeneszerző és filmrendezővel, Pierre-rel – a szerk.), hogy továbbmegyünk, de közbejött a kislányunk születése, de örülök, hogy így alakult. Azt hozzátenném, hogy most is kétlaki életet élünk, Párizs és Budapest között ingázunk. Engem egyre jobban foglalkoztat, hogy ezt a sokak számára romantikus életet, hogyan éljem meg, és hogyan építsem be a munkámba. Úgy érzem, hogy soha nem éltem pont ott, ahol fizikailag voltam, hogy bár sok helyen otthon érzem magam, még sincs igazi otthonom. Gyerekkoromban esténként édesapám a saját életemet, történeteimet mesélte el nekem átdolgozva az örökké vándorló „kis cigányasszony” kalandjaiként. És még ma is így élek.

– Ennyi költözés és a folyamatos útonlevés közben milyen a tárgyakhoz való viszonya?

– Rengeteg régi tárgyat örököltem, öt ország, négy raktárában gyűltek a dolgaim. Amikor Magyarországra jöttem, úgy éreztem, hogy itt kell egyesítenem ezt a sok mindent és felépítettem ezt a kincsekkel teli otthont; először babaházként éltem meg, aztán fészeknek láttam, amelyben éppen megszületett a kislányom. De időközben megkopott bennem ez a birtoklási vágy, szó szerint is sorra törnek el a tárgyaim, és már nem sajnálom őket. Most már csak a szépség iránti vonzalom dolgozik bennem, amit örököltem, amit tanultam, ami a munkám lényege.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!