Az elmúlt napokban egyszer biztos elraboltak az ufók, vagy volt valami a mozis kólában, mert szinte semmire sem emlékszem az Őrült, dilis szerelem című filmből. Mintha kilúgozták volna az agyamból.
Rémlik, hogy Julianne Moore-nak ez volt a 120. életközépi válságos filmszerepe, Steve Carell (vagy Mr. Bean?) fura grimaszokat csinált, Kevin Baconnek olyan aszott képe volt, mint egy gyermekmúmiának, Ryan Gosling hasán pedig tavalyi mandulát lehet törni. A történet már ennyire sem eleven emlék, mindenki szerelmes, csalódik, összebalhézik, kibékül, akárcsak egy szappanoperában. Pedig mikor láttam, esküszöm, nevettem, még meg is hatódtam a nagy összeborulásokon, de szerencsére már elmúlt.
A forgatókönyvíró, Dan Fogelman. Rég nem a kedvencem. Különösen mióta elkövette a Verdák 2.-t és az Aranyhaj és a nagy gubancot – e két remekbe elszabott animációs filmet, amelyek ennek ellenére sajnos kitörölhetetlenek az otthoni témarepertoárból. Az Őrült, dilis szerelem bár nem családi film, a felnőtt nézőknek kissé bugyuta. Bár nem illene, mégis azon nevethetünk a legtöbbet, ahogy az érett férfiak verekedéssel oldják meg a konfliktusukat, mint a kisiskolások. Avagy kiugranak a mozgó gépjárműből, mert képtelenek beszélgetni a problémákról. Nem csoda, ha válás lesz a vége. Pedig csak fel kéne nőni végre, de még ezt is félreértelmezi Cal (Steve Carell), és beáll Jacob (Ryan Gosling) mögé, hogy az vasmacsó szexmasinát faragjon belőle.
Ez a skalpgyűjtő Pygmalion-projekt a film vígjátéki része, mely egyben magában hordozza az elkerülhetetlen happy end előtti konfliktust is: Cal egyre hülyébben viselkedik, lebukik a felesége (Julianne Moore) előtt, mindent elront. De mert olyan kis szerencsétlen és végeredményben jólelkű, az asszony mégiscsak visszafogadja. Persze ő sem brüsszeli csipke, ő lépett félre az amerikaiaknak valamiért vicces nevű David Lindhagennel (Kevin Bacon). Egyetlen mentsége lehet, hogy a férjével amúgy sem lehetett megbeszélni a gondokat, különben jött a kocsiból kiugrós mutatvány. Bár ez nem feltétlen időzített bomba, az sem segített, hogy első szerelemből lett a házasságuk és a három gyerekük, és nem volt egyéb kapcsolati vagy szexuális tapasztalata egyiküknek sem. Az életközépi válság meg olyan egy dög, hogy mindig pont a titkolt, önmaguk előtt is elcsalt hiányokat találja meg. Ők ketten mégis szerencsések voltak, leginkább azért, mert nem sikerült minden hidat felégetniük, hiszen mélyen még mindig szerették egymást. A forgatókönyvíró ezt azzal – a ma amúgy ezoterikus körökben is népszerű ideával – magyarázta, hogy ők az igazi lelki társak.
Akár hiszünk abban, hogy lehet egy életre szóló nagy szerelmünk, akár abban, hogy jöhet több is, tanulság a filmből, hogy lelki társat látni a másikban elég nagy terheket ró mindkét félre. Ez viszont már nem feltétlenül igaz szerelem, de mindig van lehetőség a fejlődésre. Még a felszínes, nőalázó Jacobnak is sikerült felnőnie egy komoly, boldog kapcsolathoz. Pedig tőle vártuk volna a legkevésbé olyan bornírt megjegyzések után, mint hogy „mi nyertük a nemek harcát. Különben miért táncolnának a nők egy rúdon?”
(Forgalmazza az InterCom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
