Letaglózott az Egy nap című film. Utána napokig verkliként ment a fejemben a dal, „szeressük egymást, gyerekek, hisz’ minden percért kár”. Eszembe jutott Mahatma Gandhi híres mondása is, hogy „élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod”. Ebben is benne van, hogy nem mindig tudjuk jól élni az életet, ha épp nem történik valami tragédia, amely ráébreszt bennünket annak rövidségére.

 
Anne Hathaway és Jim Sturgess 15 évig kerülgetik egymást

Nehéz úgy írni a filmről, hogy ne lőjem le a poént. Van egy lány, Emma – Anne Hathaway játssza, aki a Rachel esküvője című filmmel belopta magát a szívembe (és az Amerikai Filmakadémia tagjaiéba is, akik Oscarra jelölték). Sugárzó és magabiztos, ahogy egy ifjú, befutott színésznőhöz illik. De bármikor elő tudja csalogatni magából a törött szárnyú kismadarat, a legmélyebb átéléssel megjelenítve az emberiség (különösen a korosztályombeli nők) túl sokat gondolkodó felének minden lelki nyavalyáját. Jó választás volt Emma szerepére is: bár nem riad meg a küzdelemtől, hogy valóra váltsa az álmát, és sikeres írónő lehessen, önbizalma és ambíciója az élet zúzdájában úgy töpörödik, mint a zsugorfólia. De átverekszi magát, szakmailag, egzisztenciálisan és nőiességében is kiteljesedik. Végül boldogságának útjában már csak egyetlen személy áll: ő maga. És van egy fiú, Dexter – őt Jim Sturgess alakítja, akit már korábban is láthattunk a helyes, de elcseszett srác szerepében. Amolyan mai Hugh Grant, de nem reménytelen, míg Grant már életében is a skatulya rabja lett. Mindenben az ellentéte Emmának, más a háttere (jómódú, de érzelmileg rideg család) és a hozzáállása az élethez. Ő az élvezetek kifacsarására született és neveltetett, mindent a könnyebbik végén fog meg, hiszen a siker és a jólét neki alanyi jogon jár. Útja mégis lefelé vezet, képtelen kikerülni a drogot, az alkoholt, a nőcskéket és minden instant gyönyört ígérő szórakozást.

Egyetlen közös pontjuk a vonzalom egymás iránt, amely már az első kettesben töltött óra óta munkálkodik, többnyire szépen elnyomva a háttérben, néha pedig brutális erővel kibuggyanva. Hol egyikükből, hol másikukból, de sosem egyformán, vagy egy időben. Az érettségi bankett éjjelétől kezdve tizenöt évüket nézhetjük végig, évente egy napot látva, ami alatt felnőtté válnak, elhidegülnek, majd nagy nehezen mégis egymásra találnak.

A szépen felépített (David Nicholls bestselleréből kinyert) dramaturgia segít megérteni, hogy szükség volt erre a tizenöt évre – hogy mindketten megérjenek, fel tudják adni az ént a miért, és végre egyszerre legyenek jókor, jó helyen. Mégis dübörög bennem a tiltakozás, hogy miért kellett ennyi év, ennyi szenvedés? Főleg, hogy tényleg sohasem tudhatjuk, mikor esik fejünkre egy eltévedt űrszonda vagy közli velünk az orvos, hogy „nem kagyló”. Vajon, ha tudták volna, hogy ez nem csak távoli lehetőség, bármit másképp tesznek? Vagy Madáchnak van igaza, és csak a küzdelem számít?

Annak ellenére különleges a film, hogy kínosan nem működik a leírva biztosan szórakoztató irónia. Lappangó szomorúság ül még a vidám jeleneteken is – talán ezért is emlékezteti annyira a kritikusokat a Love Storyra. Viszont pompásan eltalálták a 90-es évek korstílusát. A válltöméses zakótól a kerekre szárított frufrun át a zenéig számos határozott útjelzőt kapunk. A fiatalság ekkoriban Tracy Chapmant hallgatott a walkmanjén, Stereo MCs-re rázta a diszkóban, Robbie Williamst énekelt az esküvőjén és Fatboy Slimre ugrált a nappaliban a gyerekével. Kísérteties érzés, hogy ez már az én múltam is. Ami a zenét és a divatot illeti, jó is, hogy már túl vagyunk rajta.

(Forgalmazza a Big Bang Media)

Címkék: önkormányzati választások, filmkritika, kultúra, színész, Országos Rádió és Televízió Testület, szerelem

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!