„A szerelem puszta kémia! A szerelem nem is létezik! Egy trükk, ami csak akkor működik, ha hisznek benne!” – morog a bevezető monológban maga Menyhárt király, csak hogy fél órával később aranypizsamás nindzsaként leugorjon a platóról az ünnepi felvonuláson, mert a tömegben megpillant valakit, akire 20 éven át reménykedve várt.
A szerelem bármennyire szeszélyes és személyes, mindenkinek a saját története, vannak univerzális vonásai. Nincs még egy érzelem, amelyre egész életünkben ennyire vágynánk, ezért is könnyű vele megszólítani, de annál nehezebb megérinteni, elgondolkodtatni a nézőket. A spanyol vígjátéktól épp azt kapjuk, amire az Igazából szerelem óta (13 éve) jóformán minden télen vágyunk: szenvedélyes, humoros, álmodozó, egyszerre hétköznapi és abszurd kis történeteket, melyek tucatnyi kedves, vicces vagy épp megrázó cselekményszálon tartanak össze. Akár egy színes ünnepi szőttes a mesés katalán fővárosban, ahol a hóesés persze ritka, ami a helyzet és a pillanat rendkívüliségét, varázsát erősíti.
A 27 éves Dani de la Orden nem csak ügyes kezű rendező, de minden értelemben mai alkotó, a vágyak és a szexuális orientációk sokféleségében hisz, ezért idealizmus nélkül egyformán működnek és csődölnek be nála a kapcsolatok.
Egyáltalán nem jellemző rá a hadonászós gesztikuláció és a börleszk-humor, a szellemes párbeszédek és helyzetkomikumok az igényesebb páneurópai közönség ízlését célozzák. Filmje bájos egyszerűségéről eszünkbe juthat Richard Linklater Mielőtt-trilógiája, a drámai pillanatok pedig hasonlóan egyszerűek, ámde mélyen szimbolikusak, mint A szív hídjaiban. Különösen az szívbemarkoló, mikor a gyermekek vagy akár az unokák játsszák újra az elődök kottáit, olyan finom áthallásokkal, mintha csak tudatalattik szótlan párbeszédét figyelnénk, generációkon és szerelmeken át.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!