A Beatlesért rajongtam, túl vagyok a woodstocki romantikán, a musicalkorszakomon is. Az Omega, a Kispál és a Borz is elbúcsúzott, előbbi már nem is egyszer… A színpad felé nyomuló tömeget is kerülöm, amióta a 60-as évek derekán egy Illés-koncert előtt a gumibotjával jókorát vágott rám egy rendőr az Ifjúsági Parknál. Pechemre elöl álltam és a rajongó sokaság meglódult mögöttem… A Szigetből annyi jutott nekem, hogy gyermekeim belépőjét fedezzem. Kaszásdűlői lakosként annyi, hogy elviseljem az éjjel odahallatszó mély dobhangokat, a sok parkoló autót, a környék boltjait elárasztó, előttük a földön ülve dinnyét majszoló, söröző-borozó szigetlakókat, akik miatt hosszabb a sor, akiket kerülgetni kell, még a HÉV is tele van velük.

Leszáll az ember a HÉV-ről a Filatorigátnál és rácsok között árad befelé a tömeggel. Mint az oroszlánok a cirkusz porondjára, csak idomár helyett rendőrök igazítják a cél felé, s ötméterenként leszólítják, hogy „Jegyet veszek!” Nem adom. Egy sátorba érünk. Ott kedves fiatal staffhölgy karszalagot ad, amit egy másik sárga pólós kedves fiatal hölgy rögzít a csuklómon. A szigetelőszalagomat azután a beléptető kapunál – ahol tudatják, hogy rögzített videofelvétel készül mindenkiről – a harmadikuk ellenőrzi.

Majd jön a biztonsági vizsgálat.

A hátizsákviziten átjut a szendvics és az ásványvíz. Itt fél liter hazai sör csapolva 530, a pilseni 790, egy amerikai hot-dog 650 forint, egy kapucsínó is 370. És van még pompos, lángos, indiai, erdélyi, görög, kínai, thai konyha, sorolni se győzném – mind húzós, belvárosi áron. Leesik a tantusz, miért is árasztja el a közeli boltokat a szigeti publikum.

Csak ezen napon 76-féle program vár, sznobság kizárva, a zömükről gőzöm sincs, mi lehet, legfeljebb a helyszín jellege igazít el. Elindulok hát vaktában. Feltűnően kevés a meglepő ember. A világ minden bőrszínében szem­bejövők többsége ápolt, szimpatikus fiatal, bármelyik nagyvárosi kávézó teraszán is láthatnék ilyen arcokat.

A Sziget divatja 60-as éveket idéző kalap, a világító ördögszarv és a gumicsizma. Jópofák benne. És kapható is a csizma – 9500 forintért. De az extravagáns itt nem az, aki öltözik, még akkor sem, ha férfi létére szoknyát visel, mert skót. Tornacipő-márkát hirdet a legfeltűnőbb két sudár szőke lány, akiknek formás idomait felsőruha helyett csak testfesték takarja.

A házasságkötő sátorban épp egy angol csoport két tagja lép frigyre, a többiek a tanúk, s aki összeadja őket úgy fest, mint Elvis Presley. Esküvői fotót is készít az ifjú párról Kárpáti Zoltán, aki elárulja: köttettek különös házasságok: voltak fiúk, voltak lányok, volt hármas nász is, s tavaly egy olajoskannát is elvett valaki.

Kihagyom az óriássakkot, a tetoválószalont, az ingyenes AIDS-tesztet is, ám nem bírok a kíváncsisággal a „Talált tárgyak” felirat láttán. Nagy Endre azt mondja: rengeteg értéktárgyat találtak már, a többségük vissza is kerül a gazdájához. A tipikus a mobiltelefon, a ruha, van félcipő is, és iratok, sőt teli pénztárca is. A legtöbbet a mobilvécékben hagyják el, ezért kesztyűs kézzel fogják meg és szárítják.

A Pop-Rock Nagyszínpadon az ír-amerikai Flogging Molly együttes mozog. A tömegben középütt ezrek csápolnak, körülöttük is ezrek hallgatják a gyomrot rezgető zenét vagy éppen ropják a táncot. Jó muzsika. Előbb csak távolról hallgatom, azután egy táncoló csapat mellett cövekelek le. Figyelem a lépéseket, nem is túl bonyolultak. Már mozdulna a lábam az ír ritmusra, be is állnék közéjük, ha nem nyomna a kezembe egy golyóstollat egy kalapos pasas. A másik kezében söröspohár és hollandul pampog valamit. Mosolyogva – talán hollandul is „danke” – megköszönöm az ajándékot, de ő hirtelen fölrántja a pólóját és a hasára mutat. Vagy ötven aláírás van már rajta. Kap tőlem is egy autogramot, és persze visszaadom a golyóstollát, mert maradt még hely a bőrén másoknak is.

Pihenek kicsit a Civil Sziget hatalmas ülőgarnitúráján sokadmagammal, a pingpongpartit nézve, azután – mi mindent kell még látni! – tovább. Egy tábla el is igazít, párzó nyuszik láthatók rajta.

Jön a józanságpróba: belefújok az alkoholszondába, s mivel az eredmény 0,00 százalék (pedig itt állítólag még a levegőben is van szesz), kapok jutalmul egy pár felfújható műagyag tapsolópárnát „Sziget” felirattal. Úgy hírlik: eltolódott a Szigeten a bódulati kereslet a szesztől a fű és a partidrogok felé, de engem – ki tudja, miért? – még csak meg sem kínáltak. Irány a kultúrzóna. Egy felújított vándorcirkuszos lakókocsiban álltja ki műveit Mátyási Gábor. Meg­lepőek a fotói, a tárgyai. Kopasz nő modellje fején hatalmas polip vagy rák, a parókát patentkapcsok rögzítik a koponyáján, a vízcsapból ívben felfelé kanyarodik a kifolyó víz. Az Octopus Össz­művészeti Hely­színen a mezítlábas zenészek nonszensz operakoktélja megy éppen, a Carmennél tartanak, kéttucatnyian hallgatják őket. Az Európa Stage-en a Mitch and Mitch lengyel együttes sem vonz sokkal többeket, pedig igazán jó a ritmusuk. Besötétedett. A tömeget követem, s eljutok a Rock-Metal nagyszínpadhoz.

No itt a tömeg! A Motörheadet várják. Sok öregebb rocker is, de fiatal többség. És köztük micsoda figurák! Van, aki ördögnek maszkírozta magát, más tollas fejdíszes indiánnak, malaclopós, nagy kalapos vadnyugati hősnek vagy épp szovjet tábornoknak. Szolidabb jelenség a nap közben nem is látott színes punk- frizura, a cilinder, a kopasz fej copfba font szakállal, a teletetovált meztelen felsőtest, a ruhát helyettesítő többféle nemzeti zászló. Egy lány hajában ledek világítanak, karácsonyi a feeling. Késik a kezdés, sok ezer száj harsogja az együttes nevét. Húsz perc múltán végre jó estét kíván nekünk a Motörhead-alapító Lemmy Kilmister. A húrokba csapnak, és szól a hard rock, őrület, őrület…

Nekem a hangerő az: túl közel álltam a hangfalakhoz. Mielőtt szétszakadna a dobhártyám, kimenekülök. Hazafelé még látom, hogy a logikai játékok sátrában minden asztal foglalt – kár, hogy csak most vettem észre –, és hogy a Nemzetek útján egy zenés pubnál kiscsoportos foglakozásban táncol egymással öt lány, mobillal fotózzák is egymást. A fiúk a pultnál állnak és Unicummal a kezükben nézik őket.

Hazafelé egy üzér a reggelig érvényes karszalagomat látva karon ragad: – Eladod? Le tudom szedni ügyesen, van nálam sebbenzin… Nem adtam. Szép emlék. Talán legközelebb hetijeggyel jövök...

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!