Három barát, egy nyaktól lefelé béna, egy gyengénlátó és egy agydaganatos flamand fiú elindulnak a spanyol Riviérára, hogy végre elveszítsék szüzességüket egy sérülteket fogadó bordélyban. Elsőre elég bizarrnak hangzik, de szó sincs Belga pitéről, sem a Kórház a város szélén road movie változatáról.
A montreali filmfesztivál fődíját és közönségdíját is besöprő Hasta la vista! egyszerre fergetegesen mókás, szívbetépő és fanyar, akárcsak az Életrevalók, amely méltán az utóbbi évek legsikeresebb francia filmje. Csakhogy míg amaz sima happy enddel, mosolyogva hagyja hazamenni a közönséget, ez a film már jó eséllyel eláztatja a zsebkendőnket.
Mindkét alkotás arról beszél, hogyan lehet humorral, egészséges lélekkel együtt élni a fogyatékossággal, elfogadva a helyzetet, de nem beletörődve annak reménytelenségébe. Ez a három fiú minden baja ellenére beint a sorsnak, amely csak azt hitte, hogy jól kitolt velük. A nyaktól lefelé bénult Philip (Robrecht Vanden Thoren) az ész, a csaknem vak Jozef (Tom Audenaert) a szív, míg az agydaganata miatt kerekes székbe kényszerülő Lars (Gilles De Schrijver) a lélek a csapatban.
Egymás nélkül gyengék és sebezhetők, együtt viszont teljes értékűek. Az elektromos székes húzza a kerekes székest, akibe a gyengénlátó kapaszkodik. Nincs bennük önsajnálat, amiért így kell élniük.
Nem csak az összjáték mesés, a színészek olyan tökéletesen valószerű figurák, hogy azt hinnénk, saját magukat játsszák, míg egy álomképben meg nem jelennek egészségesen. De addigra már annyira megszoktuk, sőt megszerettük őket bicebócán, hogy idegennek tűnnek épen.
Bár eleinte még zavarba ejtő lehet, ahogy Philip az elektromos kocsijával zümmögve a csinos lányok után fordul, vagy ahogy Jozef kukkerrel nézi a bemondónőt a tévében, hamar megértjük, hogy ők is csak fiatalok, akikben buzog az élet és a szexuális kíváncsiság. Larsot az idő is sürgeti. Betegsége miatt annyi mindenről kell lemondania, jogos hát, hogy erről az élményről, szüzessége elvesztéséről nem akar. Az ő utolsó kívánsága az utazás, bár ekkor ez még csak szófordulatnak tűnik. Mivel betegsége súlyosbodik, szülei már nem merik őt elengedni a bortúrának füllentett kirándulásra. Szökniük kell, ráadásul a sofőrnek és ápolónak szerződtetett Claude-ról kiderül, nem is férfi, hanem egy jókora darab, börtönviselt vallon nőszemély. Bár a film egyértelműen az empátiánk hizlalására játszik, nem esélyegyenlőségi prédikáció. Olykor ugyan eszembe jutott, nem ciki-e, hogy azon nevetek, hogyan gurul bele a félvak Jozef a tóba, vagy hogy csak pizsamát csomagol ing helyett az útra. De ők is röhögnek magukon. Nem csak a filmből sugárzó életszeretet ragadós, felértékelődik bennünk az egészség luxusa, és zsugorodásnak indulnak óriásnak hitt problémáink. Ki hitte volna, hogy végül még irigyelni fogjuk ezt a három, szinte magatehetetlen embert. A barátságukért, a kurázsijukért, és azt kívánjuk, bár a mi utolsó kívánságunk teljesülne így.
(Forgalmazza a Mozinet)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
