Aki ebbe többet is beleolvas, mint azt, hogy mit tudhat a francia film 68 éves világsztárjának jelenlegi udvarlója, az valószínűleg azt is sejti, hogy Deneuve korábbi élettársai (Roger Vadimtól Marcello Mastroianniig) ebben vagy abban nem jeleskedtek túlságosan.

A színésznő szabályos szépsége ne tévesszen meg senkit: több mint negyven év a pályán nemcsak anyagi értelemben, hanem lelkileg, szellemileg és érzelmileg is önállóvá és függetlenné tette. Vagyis ideálissá arra, hogy Francois Ozon most bemutatásra kerülő filmjében hitelesen alakítsa a „Született feleség”-et.

– Már a puszta párosítás is jelzi, hogy vígjátékról van szó, mert ön minden, csak nem született feleség. Ilyen erős személyiségnek született, vagy van benne némi munkája is?

– Kezdem azzal, hogy nem vagyok erős, és folytatom azzal, hogy nem így gondolkodom. Nem erős vagyok, hanem aktív, mióta nagyon fiatalon fejest ugrottam ebbe a szakmába. És van némi sejtésem arról, hogy mi hogyan működik. Csak abban a vonatkozásban vagyok erős, hogy tudom, mit akarok. Ami meg a film címét illeti, a fordításban sajnos világszerte elveszett az eredeti ötlet, ugyanis Potiche éppúgy lehet férfi, mint nő.

– A világ mentségére szólva, a konzervativizmus eluralkodása miatt egyre nagyobb nyomás nehezedik a nőkre, hogy inkább szépek legyenek, mint okosak, és maradjanak született feleségek.

– Én azért nem egészen így látom, bár tény, hogy egyre több ötvenes férfit kap el a kapuzárási pánik, és cseréli le a nejét egy csinos fiatal csirkére. Ilyenkor mindig elszorul a szívem, mert az jut az eszembe, nem lehet könnyű olyasvalakivel élni, akivel semmilyen közös emléke, referenciája, szava sincs az embernek, ak­­kora a korkülönbség. Persze nem vagyok férfi, hogy egy fia­­tal nő ennyire elvegye az eszemet. Gyanítom, hogy ezek a férfiak valamit kompenzálnak… és inkább nem is ragozom, hogy mit gondolok a mai ötvenesekről.

– Kicsit feminista szöveg.

– Gondolja, hogy ez sértés?! Nem viszem a zászlót és nem szoktam prédikálni, de soha életemben nem rejtettem véka alá, hogy nőpárti vagyok. Lá­nyos család a miénk, nem csoda.

– Ez a film a hetvenes években játszódik. Hogy gondol vissza arra az időszakra?

– Egy szikra nosztalgia nélkül. Melankolikusan, de nem nosztalgiával.
A hetvenes évek első felében még hétágra sütött a nap. Nyoma se volt az olajválságnak, nem érzékeltük a közelgő bajokat. Meg azt se felejtse el, hogy egy 30 éves színész­nőnek nem a világpolitika a legfontosabb.

– Nem próbálta rávenni Francois Ozont, hogy a nagyobb népszerűség érdekében aktua­lizálja a hetvenes években játszódó színpadi da­rab­ból készülő adaptációt?

– Franciaországban nem így mérik a népszerűséget, észreveszik a politikai párhuzamokat direkt utalások nélkül is. Politikai viták, sztrájkok, kampányok ma is vannak, most is megesik, hogy egy vállalkozót túszul ejtenek a dolgozói, csak a technika fejlődött. Ezért ér véget a film azzal, hogy mire a sztrájk után a férj kiszabadul és vissza akarja venni a gyárat, a felesége már nyakig ül a politikában. Kár lett volna kiszakítani ezt a tündéri vígjátékot a hetvenes évekből.

– Beleértve a filmbeli Suzanne válaszát Gerard Depardieu-nek, hogy ebben az életkorban már óvatosabban a szexszel?

– Oh, azt nem! A szex nem arra való, hogy spórolj vele, mert az egészségedre megy. Anyám mondogatja a mai napig, ha valamit csinálok, ami nem tetszik neki, hogy ezt azért nem kéne. Én meg ilyenkor azt szoktam mondani, tudom, de sose törődtem vele, hogy mit kéne és mit nem. De ha ezek után megkérdezi, hogy momentán van-e az életemben olyasvalaki, mint Suzanne Depardieu-je ebben a filmben, akkor azt fogom mondani, ezt inkább nem kéne…

– Nem is illene ilyesmit kérdezni a francia filmművészet koronázatlan királynőjétől.

– Hagyjuk a nagy szavakat, mert már a koronázatlant se vállalom. Jócskán elmúltam ötven, és csak annak köszönhetem, hogy még dolgozom, hogy Európában élek és nem Amerikában. Párizsban nem bánják, ha egy színész megöregszik, de Hollywoodban ezt a luxust kevesen engedhetik meg maguknak. Sajnálom a szegény amerikai kollégákat.

– Amikor a csúcson volt, akkor sem kacérkodott a hollywoodi karrier gondolatával?

– Gondolja, hogy az csak úgy megy, hogy az ember veszi a koffert, felül a repülőre, és szupersztárként landol? Sokan hitték, aztán mi lett belőle? Persze, én is játszottam a gondolattal, de az már nagyon rég volt, és gyorsan feladtam. A filmvilág nagyot fordult azóta – nehezebb is, könnyebb is lett. A filmezéshez ma már nem kell iskola, elég, ha veszel egy kamerát, aztán gyerünk. Hány ilyen film készül és lesz sikeres, nem igaz?

– Amikor nem dolgozik, mivel tölti ki a napjait?

– Soha nem unatkozom és nem ülök otthon karbatett kézzel. Összejárok a barátaimmal, vigyázok az unokáimra, összefutok a kollegákkal egy ebédre, lemegyek a fitneszterembe, forgatókönyveket olvasok, muzsikát hallgatok, beülök egy színházba. Az edzés fontos, és nemcsak azért, hogy megtartsam az alakomat.
A lelkemet is rendben tartja.

– Mit tanácsol az ötvenen túli nőknek, hogy ilyen energikusak, nyitottak legyenek, mint ön?

– Hogy kössenek békét magukkal és azzal, amit csinálnak. Nem érdemes harcolni senkivel, semmiért. Nem éri meg az energiát, és legtöbb esetben csak rosszul jössz ki belőle. A jó élet kulcsa a belső nyugalom.

– Nosztalgia nélkül: melyik filmjére a legbüszkébb?

– Nem kérdés. A Cherbourgi esernyőkre. Ha Jacques Demy nem kér fel arra a szerepre, ma nem vagyok színésznő.

Los Angeles, 2011. augusztus

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!