Érthetetlen, mit esznek az amerikaiak egy fekete-fehér, limonádé némafilmen, mely letarolt megannyi díjátadót és tíz Oscar-jelöléssel várja a ma estét. Bezzeg a britek visszakövetelték a pénzüket a „The Artist – A némafilmes” egy liverpooli vetítésén, amiről a Guardian is beszámolt. Nekik nem szóltak, hogy ez művészet, és nyüves fapapucsnyit sem érdekli őket a hollywoodi nosztalgia.
Megértem a csalódásukat, hiszen csaknem 90 éve nem kell már némafilmet nézniük. Pár percig én is félsüketnek éreztem magam a sok dübörgő térhatású 3D-s moziélmény után. Aztán magával ragadott Ludovic Bourse drámaian hömpölygő, grandiózus filmzenéje. Ez maradt a legszebb emlékem is a filmből, mely egy kitartó némafilmsztár, George Valentin (Jean Dujardin) ragyogásának és bukásának története a hangosfilmkorszak beköszöntével. Sokaknak ért itt véget ígéretes karrierje, mivel régi karaktereik nem tudtak megszólalni a vásznon, vagy ha megpróbálták, a közönség vinnyogva röhögött rajtuk. Valentin éveken át heti négy ugyanolyan filmet forgatott cuki kiskutyájával és az aktuális női sztárocskával, míg utol nem érte őt a rémálmában már hangos világ, és azonmód ósdivá, kacattá vált. Elbukta népszerűségét, pénzét, még a neje is elhagyta. Hűséges sofőrjén (James Cromwell) kívül egyvalaki nem feledkezett meg róla, a statisztalányból közben az első hangosfilmcsillaggá érett Peppy Miller (Bérénice Bejo), aki csaknem sikertelenül próbálta megmenteni egykori bálványát az önpusztítás poklából.
Nem töltött el melegséggel a megannyi tisztelgés a filmművészet e korai korszakának, mikor még a képek magukért beszéltek. Sosem voltam oda a kihúzott szemüket düllesztő, túlgesztikuláló némafilmhősökért. A százhúsz fogas mosolyokat villantó Dujardin ugyan remekül felidézte a 20-as, 30-as évek színészarchetípusát, a Jávor Pál-bajuszos, pomádés hajú, szmokingos-lakkcipős bájgúnár figurát. Mégis mázsás túlzásnak érzem, hogy ezért Cannes-ból elvitte az Arany Pálmát, majd a BAFTA-t és az Arany Glóbuszt is, és már senki nem fogadna ellene az Oscaron sem. Több gigawattal túlragyogta őt Bérénice Bejo. A francia-argentin színésznő igézően szép, de megvan benne az a kislányos báj is, mint Audrey Tautou-ban.
Nem bántam, hogy folyvást őt becézgette a kamera – talán azért is, mert a túloldalán a férje, Michel Hazanavicius rendező-forgatókönyvíró állt. Bejo már azért megérdemelné az Oscart, hogy kétszer is tudott zokogni olyankor, mikor a forgatókönyvírón kívül senki sem érthette, miért is kellene.
Kellemes a látvány, igényes a fényképezés, ragyogóak a jelmezek, ügyesek a színészek (köztük a szivarral pöfékelő, zsíros ujjú hollywoodi rendezőmogult alakító John Goodman), de továbbra is rejtély, mitől lenne épp ez a tavalyi év nagy filmje. Ha akadt is pár jópofa ötlet, azok jobbára technikai bravúrok voltak. Ugyan a film mentes a közhelyes párbeszédektől, ellenben csupa hamis szempilla-rebegtetés. Csakhogy paródiának túl komolyan veszi magát, vígjátéknak nem elég szórakoztató, drámának pedig anorexiásan sovány. Még langyos tapétaragasztóban ülve Claire Kenneth-kisregényt olvasni is nagyobb katarzist nyújthatna.
A régi lecserélése valami újra mindig fáj valakinek, de az idő utóbb igazolja a változás jótékonyságát. Ma már hálásak vagyunk azért, hogy nem lovas kocsival járunk, nem hordunk zoknitartót, nem a kútnál mossuk teknőben a ruhát, nem lehet füstölögni a mozikban, és milyen jó, hogy vége a némafilmkorszaknak, és nem jön újra el.
(Forgalmazza a Fórum Hungary)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
