Copfos kislány koromban mindig a színészbejárót használtuk az egri színház nézőterének megközelítéséhez. A főbejáraton érkezők világáról nem maradt bennem más emlék, csak a középkorú hölgyek nehéz, fűszeresen édes parfüm- illata – amit akkoriban csak premierparfümnek neveztem –, a tupírozott hajak, és a pezsgőspoharak koccanása. A nézőtér mögötti színészvilág sokkal több izgalmat rejtett.

 
Legalább harmincan vannak a színpadon egy-egy tömegjelenetnél

A világ minden kincsét rejtő kelléktárba például csak kivételes alkalmakkor lehetett benézni, és semmihez nem szabadott nyúlni. A wunderkammerekhez hasonlító tároló látszólagos káosza ugyanis olyan rendszert rejtett, amit mi, a nem kellékesként dolgozó halandók sosem láthatunk át. Ha csak egy váza is rossz polcra került, az súlyos csúszást okozhatott az előadások alatti bedíszletezések során. Az énektermekből kiszűrődő skálázásokat a gazdasági folyosón is tisztán lehetett hallani. A színészbüfében már kevésbé, ott a cigarettafüst olyan összefüggő masszát alkotott, ami egyfajta hangtompítóként is szolgált. Édesapám színházi dolgozó volt, de nem színész, így a nálam bennfentesebb színészgyerekekre mindig is alázattal tekintettem, ha egy művész köszönt nekem, rendre elpirultam, a rendezőket egyenesen istenítettem.

Több mint egy évtizede nem voltam a színészbejáró közelében, de ugyanaz az izgatottság fog el most is, mint annak idején.

A porta modernebb lett, kényelmes kanapékkal és tévével felszerelve. Az egyik ülőalkalmatosságon épp egy fiatal színésznő ad telefonon életvezetési tanácsokat barátnőjének. A színházi hirdetőtábla előtt a „nagy öregek” böngészik hunyorogva a friss információkat. Hirtelen elsuhan mellettem Ede, a színházi kutya, egyenesen a színészbüfébe tart. Amikor belépek oda, hiányérzet fog el. Szépen felújították, de valami nincs rendben, valami nincs ott: hát a cigarettafüst! Hiába, a dohányzási tilalom még a színházak gyomrába rejtett művészkrimókat is eléri. Szívesen megkérdezném a pultost, még mindig olyan kelendő-e a bugyuta vörös boros kóla színész módra, de sietni kell, kezdődik a Csíksomlyói passió első színpadi próbája. Erősen kezd verni a szívem, amikor a kelléktár előtt elhaladunk, de a varázsbirodalom ajtaja zárva van. A nézőtéren az elegáns bordó kárpitos székeket hasznos, ám kevésbé csinos fehér porfogó leplek borítják. A színpadon a díszlettervező Viola, és a színpadmester Jimmy méregetik azt a másfél méteres mélyedést, ami az előadás koreográfiájának meghatározó eleme lesz. Teljesen érthető, hogy Jimmy miért tekint le aggodalommal a sötétbe. Azt mondják, az ehhez hasonló mélyedések és a színészek nem mindig férnek meg egymással. Több balesetet okozott már a zenekari árok is. A színpadon díszletek híján csak a fekete, kopottas falakat, és a fémhuzalrendszereket látni, élénk fantázia kell ahhoz, hogy hátteret társítsunk a jelenetekhez. Lassan a színészek is szállingóznak. A próba Sata Ágota és Safranek Károly dialógusával kezdődik. Dér András, a passió rendezője a nézőtéri első sor és a színpad között ugrálva közlekedik, tanácsait kedvesen, csendesen adja a színészeknek. Közben a nézőtérre érkezik pár táncos a GGTánc Egerből, a színház tánctagozatából. A fiúk tipikus renitensek, szinte minden szón, mozdulaton röhögcsélnek, rájuk is szól a rendező asszisztens: „Gyerekek, próba van, csendet kérek!” Szavait Safranek Károly szúrós tekintete teszi szigorúbbá. A dialógus után a tömegjelenet próbája következik, hirtelen megtelik a színpad, a színészek, táncosok többsége a mélyedést próbálgatja, sokan az ugrást gyakorolják. Vannak, akik úgy ülnek a szélén, mintha medencében áztatnák magukat. Úgy tűnik, a színészek szeretnek kényelmesen próbálni, többségük mackóalsóba és tornacipőbe öltözött, egyedül a lányok húztak kötelező darabokat, mindnyájukon szoknya van. A tömegjelenetek próbája már nem megy olyan gördülékenyen, mint a dialógusé. Nem csoda, lehetnek harmincan a színpadon, és ahányan vannak, annyi felé figyelnek. Kisebb vita alakul ki arról, másfél kör mennyi is. Aztán sikerül megegyezni, másfél kör az egy egész és egy fél kör. Ennyit kell ugyanis sétálnia a tömegnek. A jelenetet Szívós Győző, koreográfussal betanult „dülöngélős” járása színesíti. Nem egyszerűek a lépések, mosolyog is rendesen egy-egy hibátlan lépéskombináció után. A darab szövege még képlékeny, a nagyobb hatás, érthetőség érdekében több betoldás, átírás is születik, tiszta szerencse, hogy egyelőre nem mindenkinek megy fejből a szöveg. A rendezői, dramaturgi egyeztetések alatt a színészek türelmesen várakoznak. Van, aki szerepét memorizálja, van, aki a nézőtérről figyeli az eseményeket. És persze van, aki mások szórakoztatásával üti el az időt. Aztán jöhet megint a másfél körös séta, ami kezd egészen gördülékenyen menni, a két csoport a Dér András által kért diagonált is sikeresen tartja. A háttérben néha Ede kutya is megjelenik, bekukkant, hogy minden flottul alakul-e, aztán tovább szimatol.

Rövid szünetben a szerencsésebb színészek hazamehetnek, bár annyira nem kapkodják a lábukat. A pihenő alatt Dér András mosolyogva, nagy lelkesedéssel mesél nekem a darabról, az egri színészekről szerzett tapasztalatairól. A társulatról csak jókat mond, dolgozott már velük, szereti őket strapabírásuk, profizmusuk miatt. De nincs idő több csevegésre, folytatódik a próba.

Kifelé menet, természetesen a színészbejáró felé indulva még egy pillantást vetek a kelléktár ajtajára, hátha legalább résnyire nyitva van, de csalódnom kell. Egyszer talán sikerül oda is újból bejutnom.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!