Színésznő vasbetonból

 – Milyen az a nő, akit A szív bűneiben játszik?

– Túlságosan kemény páncélt vont maga köré. És ettől nyersnek, visszautasítónak tűnik, de sokkal érzékenyebb, mint bárki más, mert az ember akkor csinál ilyet, amikor nagyon félti magát.

 – Volt hasonló helyzetben?

– Előfordul, hogy megpróbálom bezárni magam, de én inkább igyekszem mindent kiadni. Bagó Bertalan rendező mindig azt piszkálgatta, ami nehezen ment nekünk. Én általában nagyon kedves vagyok. Rajtam ez a máz, ez a védekezési mechanizmusom. Olyan ez a produkció, mint egy terápia. Berci annyit piszkálgatott, hogy „nem, nem mosolyogsz”, hogy nekem, akinek ez nehezemre esik, nagy szabadságot ad, mert egyszer csak megéreztem valamit egy olyan ember mentalitásából, aki más, mint amilyen én vagyok.

– A kedvessége fakadhat abból is, hogy ön, aki nem végzett Színház- és Filmművészeti Egyetemet, be akarta hízelegni magát a szakmába, állandóan bizonyítani akart?

– Nyilván, amikor a pályámnak ebben a szakaszában tartottam, akkor ez így volt. De ez már gyerekkoromban kezdődött. Később sokat gyötrődtem amiatt, hogy miért nem tudom ezt ledobni magamról. Érdekelnek a pszichológiai kérdések, elég sokat dolgozom magamon.

– Miközben abszolút képes mással is azonosulni. Hiszen, amikor nagyon szerelmes volt, az illető kedvéért, még szlovák piacokon tornacipőt, farmert is árult. Vagyis kiszakadt az addigi létformájából.

– Azért jó, ha az ember hagyja, hogy sok minden történjen vele, mert akkor sok mindent él át, ami később a színpadon is felhasználható. Végletes dolgok is történtek velem. Egy csomó helyzetbe belesodort az élet, míg egyszer csak vigyázni kezdtem magamra.

– Országosan ismert csak 35 éves kora tájékán, a Beugró műsorában lett. Ekkor viszont kapásból celebként is kezelték.

– Bármi történik velem, igen erős bennem a minőségre való igény. Fantasztikus, hogy ennyire sikeres a Beugró, de nem a külsőségek érdekelnek benne.

– De ezeket valahogy csak kell kezelnie. Foglalkoznak önnel a bulvárlapok. Megírták, hogy elvált Csányi Sándortól.

– Nem engedek be olyan dolgokat az életembe, amelyekről azt érzem, hogy nem képviselnek minőséget. Elolvasom, amiket a bulvárlapokban írnak rólam, de nem reagálok rájuk. Az egész arról szól, hogy vegyem föl a kesztyűt, és akkor végeláthatatlan irományfolyam indul el az újságban, amit így még jobban el lehet adni. Ez nem érdekel, ahogy a partik sem. Az viszont fontos, hogy jó legyek a Beugróban.

– A próbafelvétel után pedig még azt mondta a stábnak, hogy lássák be, önnek ez nem megy. De ennek ellenére visszahívták. Mi nem ment önnek?

– Nem úgy van az, hogy az ember föláll a színpadra, és rögtön tud improvizálni. Évekig kell tanulni. És mivel maximalista vagyok, a mai napig nagyon kevés jelenetről gondolom, hogy jó. A szerepeimmel is így van ez. Kevés az az előadás, az az este, amikor azt érzem, hogy egy szerepet sikerült „elkapnom”. Mintha kívülről nézném magam, tudom, ha nem vagyok formában, ha hamisan szólalok meg.

– Az, hogy egyedül neveli a gyerekét, hogy játszik bele a pályájába?

– Az elmúlt hétvégén még egy hajléktalanszínházban is játszottam a Teleki téren, emiatt vasárnap két összpróbám és két előadásom is volt. Az Új Színházban is a premier előtt végig próbáltam a napokat. Akár reggel fél kilenctől, éjjel háromnegyed tizenkettőig bent voltam. Egykor lefeküdtem, fél hétkor pedig a hétéves gyerkőccel kelni kellett. Éppen ma reggel gondoltam, hogy az Isten engem vasbetonból teremtett. Nem értem, hogy nem estem össze. Hogy lehet az, hogy fölkelek, csinálom az uzsonnát, adom a vitaminokat, pörgök? Még egy kis katonásat is játszottam a fiammal, és rohantam valami hivatalos ügyet is elintézni, és máris átöltöztem a próbához. Embertelenül nagy energia visz tovább, mert ez a munka feltölt. Van olyan premier, ami viszont mérhetetlenül leszív, azt érzem, hogy meghalok. Előadások előtt komolyan imádkozni szoktam, hogy egy kis energiát kapjak. A kisfiam is feltölt. Ha rá gondolok, tudom, hogy nincs mese, nem lehet leállni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!