Nem akarja kiszolgálni a közönséget, mégis egyre többen rajonganak érte. Zenészként, szövegíróként, költőként már megismertük, most képzőművészként is bemutatkozik és bebizonyítja: igazi polihisztor. Kiss Tibivel, a Quimby zenekar énekesével most megjelent Neonradír című képeskönyve kapcsán beszélgettünk alkotásról, inspirációról és a politikai közeg művészetre gyakorolt hatásáról.
– Miért érezte most fontosnak, hogy képzőművészként is bemutatkozzon?
– Nekem ez a tanult szakmám, a Képzőművészeti Egyetem festő szakán végeztem. Gyerekkorom óta rajzolok, sokáig úgy terveztem, hogy festő leszek, aztán bejött a képbe a zene, ami elrabolt. Ugyanakkor soha nem szakítottam meg a kapcsolatomat a vizuális világgal, árnyékban lakozó hobbiként ezt megtartottam magamnak, és ez életem végéig így is lesz. Mostanra valahogy összegyűlt egy nagy „rakomány” a művekből, és egy archiválás alkalmával egy fotós barátomban felvetődött, hogy ebből akár könyvszerű valami is születhetne, elkezdtünk dolgozni rajta, és mostanra állt össze.
– Fontos, hogy a képzőművészeti tevékenységét a zenei karrierjétől függetlenül ítéljék meg? Nem zavarja, hogy Kiss Tibiről mindenkinek elsősorban a Quimby jut az eszébe?
– Nem zavar, mert ez már így alakult, és egyébként sem lehet különválasztani a kettőt. Ez a figura – aki én vagyok – ilyen: molyol a hangokkal, formákkal, színekkel, szavakkal. És ennek néha van kézzel fogható eredménye. A szövegeim mindig nagyon képszerűek, sok metaforával, a zene is szellős, abban is munkálnak a különböző hangulatok. És a képekben is ott van indirekt módon a muzsika.
– Az alkotás önnél feszültség levezetés, boldogság vagy esetleg egyfajta kín?
– Azért kezdtem el rajzolni gyerekkoromban, hogy valamivel kitöltsem a légüres teret. Azért fontos az alkotás, hogy azt a fajta magányt, amely minden emberben lakozik, valahogy megtöltsem, ilyenformán ez egy belső kényszer, olyankor jól érzem magam.
– A könyvben több helyen felbukkannak zenésztársa és gyermekkori barátja, Varga Livius visszaemlékezései az egyes korszakaira. Ezek szerint a zenekar maximálisan támogatja önt a zenén kívüli projektjeiben?
– A többiek már ezzel a szenvedéllyel együtt ismertek meg, mindig rajzolgattam-festegettem. Mi egyébként is mindig támogatjuk egymást, a Quimby az anyazenekar, de mindenkinek vannak „nyúlcsapásai”, kísérletei és szerintem ez így is van jól, így egészséges.
– A könyvet három fejezetre tagolták, az egyes részek pedig az életének egy-egy szakaszát mutatják meg. Mi jellemezte ezeket az időszakokat?
– Ez a könyv naplószerűen áll össze, egyfajta önéletrajzi dramaturgiára van felfűzve, így sokkal személyesebb, mint egy művészeti album. Az első blokk azt mutatja meg, hogy honnan jöttem én, ezek az első zsengék arról az időszakról szólnak, amikor az ember elkezd tanulni, figyeli a világot és még ragaszkodik a szabályokhoz. A főiskolás munkák már érettebbek, a második fejezet pedig a bennem zajlott pszichés folyamatokról árulkodnak, annak a korszakomnak katatón önkiíró rajzai vannak. A pokolrajzok után pedig a rehabról hazatérve a főnixmadárként feltámadt ember újra alkot.
– Kik inspirálják a képzőművészeti tevékenységében?
– Általában az egyszerű, hétköznapi dolgok, az utca embere, egy fényreklám, egy eltéved figura az utcasarkon vagy egy kandeláberen átszűrődő száraz faág, amin egy holló ül. Emellett persze rengeteg konkrét ember és művészeti ág, az ősi művészetek egyszerű primitív jelképszerű világától, a reneszánsz csodáin keresztül, Bosch és Brueghel szürreális, pszichedelikus sötét művei, Goya, a realisták kézzel tapintható nyomorúsága, és az izmusok, amik felborították az egész rendszert. Ahogy a színeket felszabadította Cézanne vagy Manet, aztán Picasso, Klee, a pop és Basquiat egyszerűsége, a modern kori performanszok, amelyek nagyon hasonlatosak egy rockkoncerthez. Mindezek összessége, ami végül összeáll bennem és nagyon hálás vagyok azoknak a művészeknek, akik arra inspirálnak, hogy én is dolgozzak.
– A Quimbyvel már évek óta nagyon sikeresek, a rajongók száma mára talán elérte a kritikus tömeget. Nem ijesztő ez, nem foglalkoztatja, hogy ilyenkor hogyan tovább?
– Mi ebbe nagyon fokozatosan szoktunk bele, először négyen voltak a koncerten, aztán tizenheten, majd huszonhárman. Soha nem volt olyan, hogy egyszer csak hirtelen nagy tömeggel álltunk volna szemben, minden lépcsőt végigjártunk, és így volt időnk beleszokni. Nem omlott ránk hirtelen feldolgozhatatlan siker, ebben a fokozatosságban nőttünk fel, úgy ahogy egy ember sem veszi észre a tükörben, hogy napról napra változik az arca. Aztán amikor már nagyon sokan lettek, azt éreztük, hogy a zenekar népszerűbb, mint ahogy azt megérdemelné, hogy ennek nem tudunk megfelelni. Aztán rájöttünk, hogy nem is akarunk. Iszonyú nagy megtiszteltetés, hogy ennyi ember szereti a zenénket, de mi úgyis csak a saját belső útjainkat tudjuk járni, és nem vagyunk képesek „kiszolgálni” a tömeget.
– Az utóbbi évek szövegei és zenéi alapján mintha lenyugodtak volna egy kicsit.
– Pedig most nagyon idegbeteg számokat írunk, és egyáltalán nem vagyunk nyugodtak. Most vannak inspiráló, dühítő körülmények, amik a következő lemezen hallhatóak lesznek. Ránk is hatással vannak azok a társadalmi problémák, amik jelen vannak az országban, és ennek nyíltan hangot is adunk a készülő számokban, bár nyílt politikai üzenetekre senki ne számítson. A mostani közeg, a bajok és feszültségek a művészet szempontjából inspirálóak, korábban az emberek kicsit belealudtak a langyosságba.
– Mi az, ami most önt a legjobban idegesíti?
– Valamikor a múlt század elején úgy tűnt, hogy társadalmilag Európa része leszünk, majd sok minden történt, és most nagyon elkezdtünk ettől távolodni, pedig eltelt száz év, ami sok idő. A rendszerváltás környékén érettségiztem, és nagyon lelkesek voltunk, hogy most akkor eljön majd az igazi szabad világ, és most pedig újra távolodunk ettől, ami szerintem minden gondolkodó embert zavar. Mi nem tartozunk azok közé a zenekarok közé, akik zászlóvivői egy adott társadalmi problémának, de ezek tudat alatt hatnak ránk és így a zenénkre is.
– Mik a zenekar legközelebbi tervei?
– Dolgozunk az új lemezen, így egy rövid időre visszavonulunk a közönség elől. Írjuk az új dalokat, hogy aztán jövőre kijöjjünk valami nagyon klassz anyaggal. Azért az ilyenkor, az ünnepek környékén szokásos egy-két koncertünket persze megtartjuk.
– Mennyire karácsonyozós típus?
– Én bírom a karácsonyt, egyszerűen azért, mert itt vannak ezek a decemberi szürke esték, akár melankolikus hangulatba is keveredhetne az ember, de a karácsonynak ez giccse a flitterekkel és angyalkákkal ellenpontozza ezt a depresszív hangulatot, még akkor is, ha sokunknak ez túl negédes. De ha levennénk a díszkivilágítást az utcákról, mi maradna: csak a hideg, szürke, nyirkos, koszos latyakos tél, így viszont van valami a serpenyő másik felében is. Januárban-februárban így is bele lehet kövülni a fagyos betonba, az bőven elég.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!