Ha Nagyi nem lenne, ez a könyv halott lenne. A töksüket, pöttöm öregasszony ad életet (vagy ritmust) a Télikrumpligombócnak.
Nagyi maga a kolűr lokál (couleur locale – de az eredeti kevésbé néz ki jól), állandóan sípcsontot rugdal, akciós termékekbe ugrik fejest és egyfolytában főz. Érzéseit ételben mondja el, a vacsora az ő szeretetnyelve. Meg az ebéd. Meg a reggeli. Gyomorrepesztő, nehéz fogásokat ad fel – hű lányaként a délnémet (bajor) konyhának. Rendőr unokájának mégis a feje nehezebb, mint a hasa. A falusi közeg tökhülye. És totálisan rátarti. Meg akkora elefánt, hogy nincs az a porcelánbolt, amibe beférne. Szóval nem az a szerethető, tompaagyú bumfordi. De ez önmagában nem baj – egy korlátolt bunkót is lehet szeretni, vagy épp ordítva röhögni rajta.
A bajor rendőrrel más a helyzet. Hiába van egy közepesen kidolgozott jelleme, az olvasót nem csiklandja az azonosulási vágy. Leginkább a nyelvi lapossága miatt. Persze nem Franz szókincsével, korlátolt nyelvi kódjaival van a baj önmagában. Stíluselemként még fokozhatnák is a hatást. A könyv egésze nem kerek, mintha egy modoros, nyögvenyelős ifjúsági regény lenne – a gyengébbik fajtából.
A kritika szerzőjének csaja szerint gagyerák az egész.
De csak részben van igaza. Mert inkább suta.
És ez nem öröm. Ha rossz a cselekmény, csapnivaló a dramaturgia, és a stílus is gyenge, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül kukázható a mű. De itt a – négyszeres gyilkosságra épülő – cselekmény rendben van (például üdítően újszerű gyilokeszköz a kutyapóráz) és a humor is betalál olykor – Nagyiról nem is beszélve. Szóval, olyan az egész, mintha a bajor sertéssültet egy remek combdarabból készítenénk, ám avas szalonnával sütnénk együtt és barna sör helyett vízzel locsolgatnánk – minek következtében eredendően fűszeres, zamatos fekete szaftja, híg-zavaros lé lenne.
(Rita Falk: Télikrumpligombóc. Ford. Balla Judit, Művelt Nép Könyvkiadó, 2016. 320 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!