Szomszéd – Orgia előtt és után

Angol kisváros keresztény ifjúsági szállodájának földszintjén gyülekeztünk. Délelőtt, mielőtt az esti előadásunk színhelyére mentünk volna, hogy bejárjuk, és próbáljunk. Teát is lehetett venni a társalgóban. Rendes, komoly fekete teát, amit egy kis tejjel szelídítettem és hűsítettem. Fehér, hőszigetelő műanyag pohárra emlékszem, és csak az első kortyok örömére, mert be volt kapcsolva a tévé. Figyelmemet elvonta a műsor. Az ezerkilencszáznegyvennégyes normandiai partraszállás valahányadik, nem is kerek évfordulójára készített összeállítást a BBC.

Katonák, akik június hatodikán partra szálltak a kontinensen.

Spielberg legfeljebb tervezhette hasonló tárgyú filmjét az idő tájt, én pedig talán akkor láttam először mozgóképet a hadműveletről. A fövenyen sodródó tetemekről. Akkor még a korabeli magyar újságok cikkeit nem olvastam. El se tudtam volna képzelni azt a hamis magabiztosságot, a sorokba sűrített gyűlöletet: jöjjenek csak át, ahányan vannak, majd itt, a kontinensen jól levadásszuk őket. Ez lesz a végzetük. A puhány jenkiknek és a degenerált angoloknak. Szövetségeseink, a németek most aztán megadják nekik.

Egy öregember, aki addig előttem ülve nézte a filmet, egyszer csak felugrott, nem bírta tovább nézni, és körül se nézve átvágott a termen: – Olyan fiatalok voltak – motyogta –, olyan fiatalok! Az arcán könnyek.

Kínosan éreztem magam. Többek közt az én nemzetem ellen indultak a fiatal katonák, akik közül nem kevesen ottmaradtak a francia homokon. Az a kicsi, öreg angol tudta vajon, hogy magyarokkal együtt nézi a műsort?

Emlékszem, kezdtek fogalmazódni bennem mondatok, hogy ha éltem volna negyvennégyben, akkor én azoknak a partra szálló fiúknak drukkoltam volna, nem a németeknek. Megemlítve, hogy minden rendes magyar a BBC-t hallgatta akkor odahaza, már aki még élt a rendes magyarok közül, és módjában állt rádiót hallgatni, de aki hallgatta, az az életével játszott, mert az angol rádió hallgatása Magyarországon tiltva volt.

De az öreg angol kiment, nem láttam többet. Csak kimondatlan mondataim maradtak velem. Viszont a kimondatlan mondatok elég kitartóan tudnak csapongani az emberben.

Én nem a magyaroknak drukkolok visszamenőleg, hanem az angoloknak és az amerikaiaknak, a kanadaiaknak. A meg nem alkuvó lengyeleknek és franciáknak. Halottaik az én halottaim.

Egy másik tévéműsorban, amit nem a BBC, hanem a XII. kerület televíziója állított elő és juttatott el hozzám, a Turul-szobor előtt szónokló politikus népes, fura öltözetű közönsége előtt kinyilatkoztatta, hogy ő nem áldozatokat, hanem hősöket dicsérni jött. Furcsasága abban állt a kivonultak öltözetének, hogy korabeli katonai ruhákat viseltek. Még hóleplet is. A harmadik évezredben keresztény magyar asszonyok és lányok fáradságos munkával szabhatták, varrhatták őket szakavatott történészek iránymutatása alapján, na meg eredeti darabok is előkerülhettek a környékbeli lakásokból.

Számomra ugyanakkor az egyetlen mód, hogy azonosulni tudjak a második világháborúban meghalt, megsebesült magyar katonákkal, még mindig az, ha áldozatként tekintek rájuk. Sokáig azt hittem, ez az öregember egyetemi rohamzászlóaljban küzdhetett valamelyik közeli dombon vagy völgyben, természetes, hogy hűséges az elesett bajtársak emlékéhez, azért stilizálja fel minden Budapestet védő magyar fegyveres helytállását, de aztán kiderült, hogy gyerek volt még, nem vehetett részt a harcokban. Kiállása egyszerűen a világszemléletéből fakad. Amivel nekem az a bajom, hogy minden egyes nap, amivel a város védői meghosszabbították az agóniát, zsidók és „angolbarátok”, normális, jobb sorsra érdemes emberek tucatjainak megölését, megkínzását tette lehetővé. A város elestét nem akadályozta meg, csak a vele járó szenvedést sokasította – beleértve a lebombázott, aknatalálatok által elpusztított polgári áldozatokat is, akik, mondjuk, még csak liberálisok se voltak. Feltételezhetjük, hogy a zsidók és angolbarátok szenvedése és halála a szónok és közönsége számára járulékos és sajnálatos veszteség. De, sajna, minden jel arra mutat, hogy nem így van, hogy nagyon is helyénvalónak tartják az érdemtelen életek kioltását.

Valamikor ezerkilencszázhetven előtt anyám egy barátnője vagy rokona egy csomag ruhát küldött, hogy adjam le a MÉH-ben. Akkor még javában működött a hadigazdaságnak ez az ágazata. Az iskolásoknak évente legalább egyszer papírt, vasat és rongyot kellett a MÉH gyűjtőhelyén leadniuk. A pénzt egyes esetekben megtarthatták, máskor közösségi célra be kellett szolgáltatniuk.

A csomagból katonaruhák kerültek elő. A sapkára, a régi szabású, akkor idegennek ható magyar katonasapkára emlékszem. A fejemre tettem. Nem akartam tőle megválni. Anyám nem kényszerített, hogy igenis mondjak le a katonaruháról, és adjam le a MÉH-ben, de érzékeltette, hogy szerinte meg kéne tennem. A nő, akitől a csomag hozzám érkezett, fiatal lányként hozzáment valakihez, aki már megkapta a behívót, majd röviddel később kivitték a frontra, és elesett.

Jó szó ez az „elesett”. Érdekes. Elesik az ember sokszor, elesik, aztán feláll. Úgy látszik, van, hogy nem áll fel többet.

A nő egyedül élte le az életét. Ő sem állt fel a csapás után. Nem keresett magának másik férfit.

Persze nem gondolom, hogy mindenképpen férj kell a nőnek, feleség a férfinak, gyerek mindkettőnek, hogy csak úgy kerek a világ, de ha valakinek néhány napig volt férje, és aztán többé soha, az fájdalmas lehet. Ezt éreztem nyolcvagy tízévesen is, katonasapkával a fejemen, az előszobatükör előtt állva. Egy életen át tartó fájdalom.

Nem tudhatok erről se többet, se kevesebbet ma sem. A fájdalom mint alapállapot. Hogy marad egy rend katonaruha, amit valamiért nem vitt magával a frontra a fiatalember, az özvegy ott őrzi a szekrényben, néha kiveszi, kiszellőzteti, megsimogatja, egy megvert hadsereg uniformisa, aminek nem tisztelet dukál, hanem utálat és megvetés, és aztán felismeri, hogy örökké nem lesz meg az a szekrény, ő maga se lesz, hogy kivegye, átszellőztesse a soha fel nem vehető ruhát. Valamit kezdeni kell vele. Valamit, ami legalább kicsit is értelmes. Odaadni egy kisfiúnak, hogy a nemzetgazdaság oltárára helyezze, értelmesebb, mint a kukába hullajtani.

Lehet, eleve úgy képzelte, hogy kibontom a csomagot, és belebújok a ruhákba. Ha már nekik nem lehetett gyerekük, aki borzongva húzza végig a kezét az apa katonaruháján, legalább egy másik gyerek megteszi.

Végül csak elszakadtam az egyenruhától, és beszolgáltattam a Melléktermék És Hulladékhasznosító Vállalat helyi kirendeltségében.

A katonaruha szaga onnan ismerős, akkortól, az előszobánkból.

Senkire se tukmálhatom rá az együttérzésemet. De itt talán megvallhatom, hogy negyvennégy-negyvenöt magyar fegyveresei közül leginkább azokkal érzek közösséget, akiket a nyilasok besoroztak és a frontra löktek, maguk és az oroszok közé. Akik közül egy csoportot – ahogy Ungváry Krisztián idézi Budapest ostromáról szóló művében egy kéziratos naplóból – a Németvölgyi temető fala mellett lefegyvereztek a győztes szovjetek, és kivégeztek. Nyilas katonákként említette őket a naplóíró. Úgy voltak nyilasok, mint én.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!