Szőrprotézisek kora

– Már a kiállítás elnevezése is többértelmű – egyfelől szőrös csapatot, másfelől járatlan utat is jelent –, hát még a képek, amiken bokáig-térdig érő hajlombozatok rejtik a modelleket. Miként kapcsolható ez a művészi testábrázolások hagyományához?

Verebics Ágnes: Ha nem is direkten, de a képek élesen szembe mennek a fogyasztói kultúra által idealizált női alakokkal. A nemeket nem is lehet érzékelni, inkább az androgünitás van jelen, a hajkorona túlburjánzása valami ősi erővel bír, viselőjük afféle iszonyatos energiákkal teli szörnyeteggé válik, távol az idealisztikustól.

– Mégis, mit sugall a média, milyen a jelenkori testkép?

V. Á.: Most éppen újra a testesebb, formásabb nőket idealizálják. De változóban a haj és a szőrzet megítélése is, a szőr(viselet) a nőknél visszatérőben van.

Nemes Z. Márió: A jelenkori trend a férfiak esetében egyértelműen a szőrzet pártján áll. A legmenőbb ma Budapesten is a favágó típusú (lumberszexuális) férfi, domináns szakállal, formázott, megdolgozott, olajozott hajjal. Válogatott műgonddal megalkotott tartozékok ezek, egyfajta testprotézisek, ám mesterkéltségükben, szoborszerűségükben sterilek.

– Mintha műalkotássá akarnának válni?

N. Z. M.: Inkább egy eszményképhez kívánnak hasonlítani a viselőik…

V. Á.: …amit főként a médiában látott sztárok közvetítenek, vagy az internetes, filmbeli alakok. Emlékszem, milyen szomorú esetet produkált ez egy évtizede az erdélyi Parajdon: öngyilkossági hullámot indított el a tinédzserek körében, szabályosan sokkot kaptak a média sugározta képektől, életmódoktól. Önértékelési válságba estek, hogy ők soha nem érhetik el az ott szereplők kinézetét, gazdagságát.

N. Z. M.: Követni akartak valakit, egyféle megfelelési kényszer miatt. Ez érhető tetten akár a testépítőknél vagy a plasztikai műtétet igénybe vevőknél.

V. Á.: Itt is megfigyelhetők persze kulturális különbségek. A tehetős szaúdi nők például csúcsra járatják az orrplasztikát, hiszen ennyit engednek magukból láttatni. Amerikában viszont elég rémisztő végeredményt produkálnak a kevésbé módosak házi beavatkozásai, amikor étolajat fecskendeznek a bőr alá: a vágyott, csodálatos test helyett eltorzult szájat, feneket sikerül kreálniuk.

N. Z. M.: Földrajzi vetülete is van a testek kultúrájának. Budapesten, úgy tapasztaltam, sokkal direktebb a testkommunikáció, akár szexuális értelemben is, kirívóbban öltöznek a nők, mint Berlinben. Ha még délebbre megyünk, például Szerbiában, ennél is direktebb. Ez a trend a túlhangsúlyozott nemiséget, nőiességet erőlteti.

V. Á.: Ennek volt egyik vadhajtása az úgynevezett holdjáró cipő vagy pata, ami főleg a magyar és szláv nők körében dívott. De ilyen a túlzott sminkhasználat is…

N. Z. M.: Igen, ez a fajta túlrajzoltság voltaképpen nem a női érzékiséget hangsúlyozza, hanem egy nagyon macsó kultúrának a visszfénye, annak hatására jött létre.

– Magyarországon e mellett ma milyen testképek a meghatározóak?

V. Á.: Egy szintén konzervatív felfogás fojtogató visszatérése érződik. A felülről támasztott követelmény szerint a nő legyen szépen, polgárian fölöltözve, legyen rendezett, tiszta… nem függetlenül a családban meghatározott korlátos helyétől. Jórészt azért hatástalan az erőlködés, gondoljunk csak a kaposvári egyetemi ruhaviselet bevezetésére érkezett reakciókra. A különféle szubkultúrákat követő fiatalok körében ezek a minták nem túl népszerűek.

– Hanem akkor micsoda?

N. Z. M.: Sokban függ ez attól, mekkora a játéktér, milyen típusú, számú kódból, jelből választhatsz, mennyit tolerál belőle a társadalom.

– Ha meztelenkedsz az utcán, elvisznek, ha tetovált az arcod, nem lehetsz egy multinál menedzser…

N. Z. M.: Sorolhatnánk, persze. De a magyar társadalom nem enged túl nagy játékteret, nincs olyan sok alternatíva forgalomban, ami pedig ebből kiszorul, rögtön devianciának minősül. Budapesten szubkulturális szinten megvannak ugyan a szabadság kis körei, de ha ezekből kikerülsz, társadalmi retorzióra számíthatsz. Mi társadalmilag pedig még csak most tartunk ott, visszacsatolva a nemiséghez, hogy pusztán megfordítjuk az erős férfi–gyenge nő párost – ezt példázta művészetileg a tavalyi A meztelen férfi című, művészetek palotájabeli kiállítás –, ez tekinthető újdonságnak, forradalminak, miközben nemzetközi szinten ez egy anakronizmus, 30-40 évvel túlvannak rajta.

– A választható lehetőségek szűkössége zártságot, toleranciahiányt is jelent?

N. Z. M.: Akár társadalmi feszültséget is generálhat. Gondoljunk csak bele, az utcán milyen látványba botlunk jártunkban-keltünkben! Nemcsak az említett menő és érzéki nőkkel és férfiakkal találkozunk, hanem számtalan nem szép, nem higiénikus, rosszul öltözött, torz testű embert is látni, amelyek befolyásolják a testérzékelésünket. Egyfelől a tökéletes, steril szobortestek direkt szexualitással, másfelől a torzók, a plázacica hátsója után egy kéz nélküli test – rendkívül nyomasztó, zavaró mindkét fél számára. Feszültséget, agressziót szül a gazdagság látványa; a másik meg úgy tesz, mintha nem is látná a hajléktalant.

V. Á.: Nem véletlenül kerülnek ki a városképből a perifériákra.

N. Z. M.: Egymásnak feszülnek a különböző testvilágok a mindennapi tapasztalásunkban is, valamiféle bizarr hibriddé – én ezt szomorúan csak horrorpornónak hívom.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!