Találkozási pontok a végtelenben

Bár Maurer Dóra 1961-es diplomamunkáját elutasították túlságosan modern látásmódja miatt, szerencsénkre kitartott saját útjának keresése mellett, így lett világszerte az egyik legelismertebb kortárs művészünk és a neoavantgárd hazai vezéralakja. A most 80 éves alkotó pályájának fontos szakaszai és fordulópontjai köré épül az Alma Materében rendezett kiállítás, melynek főszereplői a sokszorosított grafikák, fotókkal és filmekkel is kiegészítve.

Ahogy az időrendiséget követve haladunk a legkisebből a nagyobb, majd legnagyobb terembe, úgy válik egyre összetettebbé a róla alkotott képünk. Ha igaz, hogy „annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz”, akkor annyi művész is lakozik benne, ahány technikában csak alkotott, a festészettől a rézkarcon át a filmig.

Már az első szárnypróbálgatásokon átviláglik egyedi látásmódja, játékos öniróniája, kifinomult humorérzéke.

Ettől a sokat tudó belső mosolytól még egyszerű portréi is karikaturisztikusnak hatnak, és kivételesen precíz megfigyelőképességről tanúskodnak. Későbbi absztrakt és konceptuális munkáin látszik leginkább, milyen komoly időt és szellemi energiát szentel az elmélyülésnek, egy-egy izgalmas szempontnak vagy kérdésnek.

Hosszan lebilincselte a lenyomatkészítés, egyben a nyomhagyás ősi rítusa: lenyűgözően részletgazdag rézkarcai olyanok, akár az élő, szerves anyagok, szív- és érrendszerek, burjánzó növények, csigák-levelek, őskori mészkőlenyomatok.

Később maga a lemez válik számára érdekessé: egy fotósorozaton látjuk a gangról kitartott, majd a zuhanó, s végül a behorpadt lemez lenyomatát, amely puszta eszközből már műalkotássá válik.

Szinte minden munkájában érezni mozgást, amit hol a különféle textúrák, rétegek és formák geometrikus feszültsége, hol harmóniában lebegő, organikus kompozíciója ad, miközben a pillanatnyiságot igyekszik megragadni.

Akció- és folyamatgrafikáiban végképp eltűnik a befejezettség- vagy végességérzés: csupán állapotfelvételek vannak, az idő, a tér és az anyag egyszeri és megismételhetetlen találkozási pontjaiban, valahol a közeli végtelenben.
 

MEGKÉRDEZTÜK...
Maurer Dóra képzőművészt

– Milyen érzéssel lép most be az MKE épületébe?

– Tanulni nem szerettem ott, de mikor tanítani hívtak, ez megváltozott. Most jobb, mert van közöm hozzá, picit a sajátomnak tekintem.

– Számos, nagy grafikai biennálékon is bemutatott munkája és rézkarcai mellett a kiállítás legbelső termében találunk olyan kincseket, mint a főiskolai rajzai és ritkán látott festményei.

– Ezeket sem a főiskolának készítettem, inkább kihasználtam, hogy hat évig szabadon alkothattam, és közben nem kellett elmennem dolgozni. Sokáig csak grafikusként ismerhettek, 1984-ben mutattam be először a kisméretű festményeimet, mert úgy gondoltam, az életem akkor kezdődött, mikor már nem kellett munkásmozgalmakat ábrázolni. Később nemzetközi közegben mozoghattam, ismeretségeket szerezhettem és nagy léptekkel változott is a munkám, ezután születtek a nem ábrázoló munkáim is.

– A zárónapon tárlatvezetést is tart. Hogyan hívná meg erre azokat, akik tartanak az „elvont, érthetetlen” kortárs művészettől?

– Ne legyenek elvárásaik, hanem próbáljanak meg csak részt venni, és rájönni a szabályokra, mint egy játékban. Komolyzenét is rengetegen hallgatnak, és ahogy megszeretnek egy-egy dallamot, elkezdik a változásait jobban érezni és megfigyelni. Mindenki folyamatosan megfigyel az életben. Még az aszfaltban is találhatunk geometriát, ahogy a javítások, a sok folt hátán folt – mind különböző tónusú, ráadásul sarkos, szögletes alakúak – kirajzolnak egy mintázatot, akár egy szőnyeget.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!