Hosszú, tömött sor kígyózik keresztül-kasul a hatalmas könyvesboltban a forró augusztusi délutánon – fiatal párok, nyugdíjasok, állapotos kismamák, középkorú házaspárok mind egy céllal jöttek: találkozni a sztárszerző Robin Cookkal. Ha csak egy percre, egy mosoly, egy aláírás erejéig is – az élmény számukra megér többórányi sorban ácsorgást.
Időbe telik, mire megtalálom a sor végét, pedig azt hittem, ha negyed órával hamarabb érkezem, nem kell sokat várakoznom. Félhangos gondolatomra csak egy lesajnáló válasz jön a hátam mögül: „Azért azt gondolhattad volna, hogy van pár rajongója.”
Valóban, az orvosból lett író – aki magát a mai napig elsősorban doktornak és nem irodalmárnak vallja – tett róla, hogy népes olvasótábora legyen. Az orvosi krimi műfaját megalkotó szerző egy végtelenül unalmas, hosszú tengeralattjáró- úton ragadott először tollat. Alig pár éve praktizált orvosként, elevenen éltek még benne a keserves medikusévek – ezen emlékekből született első regénye, a Gyötrelem éve. 1972-t írtunk ekkor, a könyv pedig nem hozta meg a várt sikert. Bezzeg a következő, öt évvel később, a Kóma, azonnal a sikerlisták élére repítette Cookot. Azóta pedig nincs megállás, ontja magából a történeteket, majd minden évben jelenik meg könyve, már több mint harmincat olvashattak tőle a fanatikusok. De nem is kell olyan nagyon elfogult rajongónak lenni, hogy szeressük írásait – az író szerint azért, mert így vagy úgy, előbb-utóbb mindenkinek köze lesz a kórházhoz, orvosokkal, ápolókkal találkozik, nem árt, ha kicsit konyítunk a medikusok világához. Ami persze tele van izgalmakkal, ármánykodással és bűntényekkel vagy akár bioterrorizmussal is. (Hipochondereknek talán nem ajánlott egyszerre sokat olvasni tőle.)
Szóval a műfaj koronázatlan királyára vár a sor Budapesten, legújabb – itthon tavasszal megjelent – könyve, a Jótékony halál európai turnéjának magyarországi állomásán. Van, aki tömött zacskókkal érkezik, más a dedikálás előtt közvetlenül spájzolt be az író regényeiből. „Biztos hatalmas rajongó lehet, ha most vette meg a könyveit…” – hallom megint csak hátulról. Óvatosan a táskámba csúsztatom új szerzeményemet, mielőtt megfordulnék, hogy találkozzam egy keményvonalas olvasójával. Itt amúgy sem nehéz ismerkedni, lehet vitatkozni, kivesézni régi és új regényeket vagy éppen olvasni a legújabbat. Időnk mint a tenger. Kérdezem mögöttem a lányokat, fiúkat, nem lesz unalmas Cook egy idő, mondjuk a huszadik regény után? „Ugyan, mindegyik regénye ugyanolyan jó, izgalmas, tele váratlan fordulatokkal” – lelkesedik a fiatal agykutató előttem. „Hát, azért volt, ami nem sikerült olyan jól…” – replikáznak a lányok mögülem. „Na jó, azért van pár gyengébb…” – és máris a szakirodalmi eszmecsere közepén állok, van, akinek ez, van, akinek az nem tetszett, abban azonban mind egyetértenek, érdemes minden könyvet elolvasni. Ha másért nem is, hát tapasztalatszerzésnek. Meg azért az egészségügyről sem árt tudni ezt-azt... Lassan haladunk célunk felé, az izgalom fokozódik, van, aki már magát Cookot is megpillanthatta. Aztán meg is örökíthette, a 73 éves joviális úr türelmesen pózol a fotók kedvéért, olvashatóan (mert ez is számít!) lefirkantja nevét, mosolyogva búcsúzik. Szimpatikus, lehet, én is belevetem magam életművébe.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!