Nem rémlik, hogy 15 évvel ezelőtt bika elől kellett volna menekülni a tévés vetélkedőben, melyben a nemzetek csapatai a leglehetetlenebb jelmezekben – a többi közt sátornak öltözve – hajtanak végre eszement, épp ezért szórakoztató feladatokat, például, hogy megmutassák, az ő nemzetük fiai és lányai kongatnak legügyesebben úszómedencében, sikamlós dobogó tetején ugrálva egy harangot. Még ha valamiféle kupak van is a bika szarván, ez ijesztően veszélyes, ráadásul primitív gesztus, mikor már a cirkuszokban is kerülik az állatkínzást.
A műsornak azt a varázsát persze nem is lehet megidézni, hogy anno milyen büszkeséget jelentett kis nemzetünk csapatának legyőzni nálunk sokkalta hatalmasabbakat, még ha ehhez olimpiai számok helyett műanyag hordókban gurulva vagy tortával versenyt futva kellett is összemérni ügyességünket. Nagy szó volt legyőzni az olaszokat, de most, az indonézeket vagy az egyiptomiakat miért izgalmas lealázni?
A játék eredeti célja épp a nemzetek összebékítése, ezúttal viszont a sportszerűtlenség (egymás durva akadályozása) remek alkalmat adott a nemzeti ellentétek elmélyítésére, bár egy „összamerikai” csapatnál már nehezebb elosztani az ellenszenvet. A régi, jóval látványosabb játékban volt tematika, kulturális ízelítő az országokból, többet adott, mint a játékosok puszta szívatása. Ha nem is hasonlítjuk az elődjéhez, csupán „névbitorlóként” tekintünk rá, akkor is csak módjával élvezhető, még kiskorú gyermekeim is otthagyták az első óra után, de a bikás trauma feloldásán még utóbb is dolgozni kellett. Talán ennyire „modernizálni” akarták a játékot, hogy új értelmet nyert a határok nélküliség – jócskán túllőttek a könnyed szórakoztatás ízlés- és ingerküszöbén.
(JÁTÉK HATÁROK NÉLKÜL, M1)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
