Rejtélyes okokból késve kezdődött a londoni olimpikonok hivatalos állami köszöntése, ezért Deák-Horváth Péter tízperces magánszámát hallgathattuk, miközben azon morfondíroztunk, vajon ki késett el a főméltóságok közül, ki szorult a vécébe, esetleg a liftbe.
„Lehet, hogy várunk valakire. Lehet, hogy Godot az” – humorizált a kommentátor, és lelkendezett, hogy „emberivé szelídült az időjárás”. Végre megjelent a színpadon Novotny Zoltán, Deák-Horváth szavaival „az MTVA veterán sportriportere”. Ugyan hol volt akkoriban a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap.
Lelkesítő volt felidézni a legszebb olimpiai pillanatokat, és örülni a sportolóknak, akikkel sorra kezet fogott Áder János és Orbán Viktor. Még Schmitt Pál is ott vigyorgott a dísztribünön, épp rövid szünetet tartva a PhD-dolgozatának írása közben. Egy pillanatra érdekesen elkapták a kamerát, mikor a kézilabdázó Nagy László fogott kezet Orbánnal. Pedig Nagy mindenkinél három fejjel magasabb, nincs ebben semmi kínos. Ha nem szándékos elfogultságról volt szó, talán ennyire féltheti valaki az állását a köztévénél?
A friss Kossuth-díjas Miklósa Erika énekelte a Himnuszt. Bár nincs abszolút hallásom, szerintem azt mondta, „nyújtsd” feléje védőkart. Talán ez is csak a hangosítás bűne volt, mely nosztalgikusabban recsegett az ötvenéves Ikarusnál, melyre a sportolónőknek úgy kellett felugrálniuk a szűk szoknyában, mintha zsákban futnának.
A hangerő a tisztavatás alatt is végig hullámzott, bezzeg az ünnepélyes csendbe mindig behallatszottak a kommentátorok. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem dékánja olyan bizarr szakzsargonban beszélt, mint hogy „elrendelésre került, hogy a katonák szívükből, lelkükből való parancs alapján énekeljék hivatalos rendezvényeken is, egyenruhában is a himnuszt”. A riporter Kozári Réka biztosan meghatódott, azért kérdezte búgó hangján, hogy a tisztek között „milyen arányban van a férfiak, illetve a hölgyek aránya?”, illetve megdicsérte „katonás tartásukat” – amire az ezredes kiokosította: ez a szakmai tapasztalat kisugárzása. „Igen, itt a felvételinél nem elegendő a maximális tudás, hanem más, speciális képességeket is mérnek” – olvadozott Kozári, mint vaj a tetőcsomagtartón.
A tűzijáték közvetítése legalább bájosan egyszerű volt. Meglepődtem, mikor a riporter elcsendesedett. Hát nem kell azt hallgatni, milyen történelmi eseményeket szimbolizálnak a nemzetiszínű cilinderbombák, sem vadul csűrdöngölő szittyákat nézni rakéták helyett? Szerencsére nem kérték fel Jakupcseket sem, aki öt éve a TV2-n így halandzsázta végig a tűzijátékot: „olyan dús! Minden évben új és új. Hú, de szép! Egyébként fantasztikus, mert teljesen.”
Mivel az RTL Klub filmet adott, nem akadt összehasonlítási alap sem, amelyhez képest fakóbb vagy unalmasabb lett volna az m1 közvetítése. A zene, melyet az MR2-Petőfi Rádió munkatársai kevertek, bombasztikus volt: fülbemászó népies motívumokkal, vérpezsdítő ritmusokkal, pszichedelikus versrészletekkel. Ettől persze sokan még mindig úgy gondolhatják, tévében tűzijátékot nézni olyan, mint zokniban szeretkezni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
