Fél évvel ezelőtt Ridley Scott, Kevin Macdonald és csapata azt kérte a földlakóktól, meséljék el nekik egyetlen napjukat. 4,5 ezer órányi anyagot kaptak a világ szinte minden pontjáról, és péntek hajnalban a Sundance filmfesztiválról élőben, a YouTube videomegosztó által mindenki részt vehetett az Élet egy napban dokumentumfilm világpremierjén. A filmet egyetlen ismétlés után várhatóan az idén július 24-én mutatja be a National Geographic tévécsatorna.

 

Ébren maradni nem tudtam, de szerencsére a vekkerre felkeltem, és olyan élményben volt részem, hogy a visszaalvás meg sem kísértett. 2010. július 24-e különleges nap volt, egyben teljesen átlagos. Hatalmas telihold volt aznap. Így indul a film is, a Hold képével, ahogy azt a világ számos pontján látjuk. Ugyanazt a Holdat – ez az első kapocs, mely az eltérő földrajzi, kulturális és szociális közegben élő embereket összeköti. A második mindazon minták sokasága, melyek egy napunkat jellemzik. Reggeli vekkercsörgés, avagy kakaskukorékolás, vécé, mosakodás, pirítósok a világ körül, munka, pihenés. S ahogy a fókusz tágul, az élet mintái is megjelennek: a gyermekkor gondtalanságától a felnőttkor kiábrándultságáig, vagy a békés öregkorig, egy szépen leélt élet után. Annyiféle megfejtés van, de azt is látjuk, hogy sokszor a legboldogabbaknak nincs szinte semmijük, sokan pedig úgy is hálásak az életért, hogy hiányzik valami fontos belőle, például elvesztették a társukat, vagy a szüleiket, az egészségüket, netán háborúznak a fejük fölött.

Az Oscar-díjas rendező, Kevin Macdonald hangulatban és képi világban is erős kontrasztokat tett egymás mellé: haldoklók és boldogan élők, városlakók és természeti népek, egy házaspár gyémántlakodalmat ül, valakit kikosaraznak egy randin. Az egyik reggelit megy lopni, míg más ugyanekkor egy Lamborghini motorját bőgeti fel. A rengeteg különféle ritmus és történet mesteri egymásba fűzéséhez remek eszközük volt a zene (Matthew Herbert és Harry Gregson-Williams). Így simul egymásba, ahogy a hegyi pásztorok békésen legeltetik a kecskéiket, egy apuka elájul a szülésnél, miközben a dubai luxusvilla kertjében centinként locsolja a pázsitot az indiai vendégmunkás, és a Love Parade-en 18-an meghalnak az egymást halálra taposó tömegben. Ez az egyetlen jelenet, ahol híradóbejátszással egyértelműsítették a képeket. A filmet amúgy felirat nélkül is végig lehetett nézni, hiszen mindnyájunkban ugyanazokat a húrokat pengeti.

A rendező utóbb azt mondta, nem találtak igazán súlyos, ijesztő dolgokat – leszámítva a tinédzserek órákon át tartó nyavalygását a szobájukban, ami azért korjelenség –, és filmjük elérte célját, ami a földlakók összetartozásának, összekötöttségének megmutatása volt. Rengeteg választ kapunk az előre feltett kérdésekre, ki mit szeret – a családját, az életet, a hazáját, a focit, a kutyáit, ha a tenger mossa a lábait, Istent –, és ki mitől fél – háborútól, politikától, betegségtől, válástól, szerettei elvesztésétől, vagy, hogy az életben senki nem szólítja majd mamának. Ismerős?

Néhány emlékezetes figura újra és újra feltűnt, például a koreai biciklista, aki 9 éve járja a világot, hogy Észak- és Dél-Korea újra egyesüljön. 190 országban tekert, és hatszor ütötték el. „Ilyen sok rossz vezető van a világban!” – panaszkodott. Ha csak ennyi lenne! Csoda, hogy még él. De általa is megérthetjük az üzenetet: minden csak nézőpont kérdése, és bármiért lehetünk hálásak, egy hajvágásért épp úgy, mint hogy biztonsággal túléltünk egy napot a Földön.

Élet egy napban 

Címkék: Képernyő-televízió, kritika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!