A tavalyi év legvirtuózabb vígjátéka vastagon savazza a hollywoodi szuperhőskultuszt és bealáz mindenkit, aki valaha is ilyen filmben játszott, George Clooneytól Robert Downey Jr.-on át Jeremy Rennerig, saját hősét, a „madárember” Birdmant (Michael Keaton) ellenben ténylegesen az égbe repíti – ezáltal maga is szuperhősfilmmé válik, csakhogy olyan csavarral, amitől szemünk-szánk eláll.
Alejandro González Iñarritu a főszerepeket eleve olyan színészekre osztotta, akik játszottak már „kommersz” szuperhősfilmben: Keaton a Batmanben, Edward Norton A hihetetlen Hulkban, Emma Stone A csodálatos Pókemberben. Az ő szájukból ezért a pálya- és sorstársakra tett csípős megjegyzések fonák módon önironikusak is. Csakhogy a játékukkal is épp azt bizonyítják, valójában kitűnő színészek, ám ha nem vállalnának olykor szuperhősfilmeket, az alcímben foglalt mellőzés várna rájuk. Méghozzá „duplán jók”, hiszen a filmben is remek színészeket alakítanak, akik épp egy Broadway-darabot próbálnak.
Eleinte úgy tűnik, két csapatban játszanak – Keaton a hajdani hollywoodi szuperhős-sztár Riggan Thomsont (nem nehéz rájönni, hogy egyben önmagát), aki a színpadon, egy komoly darabban akarja bizonyítani, hogy igenis jó színész, Norton pedig a színpadi színészt, aki lesajnál mindenkit, aki nem a színházat és a teljes átlényegülést tartja egyetlen útjának. A két világ közti ellentétet csodásan felépítik, és úgy kiélezik, hogy azt hinnénk, igaza van a filmbéli Times-kritikusnak, a kettő közt nincs átjárás. Ámde ekkor Keaton megteszi, ami ellen addig küzdött, és átlényegül.
A film zsenialitása, hogy ezt nem csupán a színpadon valósítja meg, hanem a mindvégig lebegtetett, belső hangként megjelenő szuperhősénjével, Birdmannel azonosul. Így lesz a Birdman–Riggan–Keaton hármas személyiségből valódi szuperhős: a színész.
-------------------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!