Piknik a Marson

A tér – avagy az űr, angolul mindkettő „space” – fontos művészeti toposz: a festők érzékeltetik, a szobrászok megtöltik, az építészek felosztják, beépítik. Táncban még több funkciója lehet, az előadók egymáshoz s a közönséghez való viszonyától egészen az értelmezési térig, amit a darab felrajzol, és ami nem feltétlen azzal egy helyen és időben kezdődik és ér véget. A DEEPER egyik érdekessége, hogy nem tudni pontosan, hol kapcsolódunk be ebbe mi, nézők.

Az ültetés alatt már zajló duett, a „csináld magad” díszletek és a táncoskoreográfusok (Vadas Zsófia Tamara, Marcio Cannabaro, Molnár Csaba és Vass Imre) improvizatív játékossága azt sugallja, mintha még az alkotófolyamatban lennénk. A munka a szemünk előtt és metaforikusan is folyik: rendíthetetlenül építkeznek, átrendeznek és talált tárgyakból újakat gyártanak. Rengeteg elmélyült (pót?)cselekvés zajlik a színpadon, rapszodikus dinamikával, GIF-szerűen exponált mozdulatsorokkal.

A bukósisakban és bőrruhában mozgó előadók mintha egy űrbéli misszió asztronautái lennének, akik egy új civilizáció felépítésén dolgoznak abból, amit találnak.

Noha a hangulat sci-fibe illően futurisztikus, a jelenünkről többet mesél, mint egy elképzelt jövőről. Benne van a magunk köré felhúzott digitális-virtuális világ mesterkéltsége – műmadárcsicsergéssel és instant virágos réttel –, a testkontaktus és az ehhez szükséges bizalom univerzális hiánya, a váratlan intimitástól feltámadó félelem és agresszió. Kezdetben mind „alienek” vagyunk egymás számára, de ez megváltozik, amint lekerülnek az előadók arcát és identitását védelmező sisakok. Egyre kevésbé tudjuk, hogyan érintsük egymást, egyre kevesebb is benne a gyakorlatunk – az újratanulás kezdhető például tánccal, ahol az érintés szabad és nem hamisítható. Ideális erre egy laza piknik a Marson, hiszen az emberek közti bonyolult érzelmi- taktilis viszonyok feltérképezése nem sokban különbözik a kozmológiától.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!