Monumentális, egyszerre kimerítő és tápláló film az év egyik legjobban várt alkotása, a Felhőatlasz.
Míg a nézők és a kritikusok egy része szerint a Wachowski testvérek a Mátrix után most újabb filmlegendát teremtettek, mások úgy vélik, a lélekvándorlás témáját körbejáró mű saját nagyratörő ambícióinak esett áldozatul. Bizonyos, hogy megelőzi a korát, mind filozófiai, mind technikai értelemben, és hosszú évekre a filmesek és a rajongók bibliája lesz.
Már grandiózussága is próbára teszi a nézőket, a háromórás vetítési idő alatt páran fel is adták. A David Mitchell bestsellere alapján készült film valójában „hat az egyben”: féltucatnyi sokszereplős történet, melyek időben az 1800-as évektől egészen 2046-ig nyúlnak. Van köztük kosztümös dráma és kalandfilm, klasszikus és mai krimi, fantasy és sci-fi is. Míg ezek összefésülése egy könyvben nem reménytelen (hiszen az olvasó visszalapozhat, ha elvesztette a fonalat), filmre vinni óriási tudást és némi őrültséget is feltételez. A három forgatókönyvíró-rendezőnek, a Wachowski testvéreknek és Tom Tykwernek (A lé meg a Lola) fejben egyszerre kellett látniuk valamennyi szálat, megragadni az ezeket összekapcsoló drámai, képi, vagy zenei motívumokat, és birtokolni az összes zsánerhez szükséges filmezési stílust és technikát.
Aki ismeri a keleti filozófiából a lélekvándorlás és a karma törvényeit, annak nem lesz új a film alapgondolata: „Az életünk nem a sajátunk. Mind össze vagyunk kötve, a múltban és a jelenben egyaránt. És minden egyes bűn, vagy jótett gyökeret ver a jövőnkben.” A rossz hír, hogy egyetlen döntésünk megváltoztatja a sorsunkat. Az, hogy elvágom-e az ellenségem torkát, vagy megóvom az életét, történések több életre ható láncolatát indítja el, míg közös karmánk fel nem oldódik. A jó hír viszont, hogy több lehetőségünk van, akár javítani is, mert a fontos feladatok, emberek visszatérnek egy következő életben.
Míg a Mátrixban a déjà vu „rendszerhiba” volt, a Felhőatlaszban ez a bizonyíték arra, hogy a lelkek időről időre új testbe születnek. Lehet valaki az egyik életben a fiunk, a másikban az anyánk, a harmadikban a szerelmünk, és ha figyelünk, megérezzük a kapcsolatot, hiszen senkivel sem először találkozunk.
Hogy megértsük az állandó visszatérést és az összekötöttséget, ugyanazokra a színészekre több szerepet osztottak. Tom Hanks játszik kecskepásztort, verőlegényt és atomfizikust, Halle Berry néger rabszolgát és szőke, kék szemű német nőt, Hugh Grant hol iparmágnás, hol koreai klónfelügyelő a jövőből, hol pedig vérszomjas kannibál harcosként belező késsel hasít. Szerencsére a film legvégén megmutatnak mindenkit minden egyes maszkjában, mert még itt is akadt, akire rácsodálkoztam. Miközben lassan kezdjük megérteni, ki melyik korban – és milyen alakban – szerepel, olyan összefüggéseket sejthetünk meg, melyek túlmutatnak a filmen, és utána másképp szemléljük az életünket. Csak rajtunk áll, hogy – a Mátrixot idézve – a kék vagy a piros pirulát vesszük-e be.
(Forgalmazza a Budapest Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!