Törőcsik Mari: A színpadon minden elmúlik

– Amikor leültünk beszélgetni, észrevettem, hogy nehezen mozdítja a jobb kezét. Nemrég volt egy szemműtétje. Közben játszik a Nemzetiben, most volt a Swing bemutatója a mozikban. Meg kell kérdeznem: hogy van?

– Nézze, hat évvel ezelőtt klinikai halott voltam. Akkor csináltak az agyamról egy CT-t, néhány éve meg egy MR-t. Kiderült, hogy maradt az agyamban egy halott rész, amitől a jobb kezem állandóan görcsben van. Ezt én soha nem titkoltam.

– Fájdalmai vannak?

– Éjjel felébredek tízszer-tizenegyszer. Járkálok egy kicsit, visszafekszem. Nem jó érzés. Arra gondolok, annyi szörnyűség van a világban, hogy ez az én görcsöm semmiség ezekhez. Ezt mérte rám az Isten, ez van. De az Isten néha jó is hozzánk: Limában éltem meg a világ egyik legnagyobb földrengését. Nyolc és feles volt, két perc negyven másodpercig tartott. Ha még húsz másodpercig tart, Lima összedől. Mondták a vendéglátóink, hogy Lima ennyit bír ki. Megmenekültünk, de utána tíz napig nem aludtam. Megmentett az Isten. Mint ahogy a nővéremet is megmentette. Sydneyben él, és mindennap bemegy abba a kávéházba, amelyikben a múlt héten az a túszejtés volt. Aznap úgy döntött, mégsem megy be. Rejtély, hogy miért, de így volt. Szóval ezért mondom, hogy néha a tenyerén hordoz minket a Jóisten.

– Az Éjjeli menedékhely, amelyben most játszik, nem könnyű darab, sokat van színen. Hogy bírja?

– Nagyon büszke vagyok rá, hogy ha a barátaim nézik az előadást, egyszerűen nem veszik észre, úgy tudom használni a kezemet. Pedig, képzelje el, nyáron még rá is estem. És a derekam is elkezdett fájni. Alig tudok felállni. És a Gorkijban ferde színpadon mászkálok. Képzelheti. De a színpadon minden elmúlik.

– Lukát játssza, ami hagyományosan férfiszerep. Egy öreg férfié. Nem haragudott a rendezőre, Viktor Rizsakovra, amikor kiderült, hogy önt szeretné?

– Luka Európában tényleg hagyományosan férfiszerep, nálunk Pécsi Sándor játszotta annak idején, csodálatosan. De Oroszországban már Gorkij idejében is sokat tanakodtak azon színházi emberek, hogy vajon ki is ez a Luka? Erre soha senki nem tudott pontos választ adni. Egy nagyszerű orosz filmrendező most például egy kisfiúval játsszatja Lukát. Bennem Rizsakov valószínűleg egy olyan nyolcvanéves öreget látott, aki, ha megfordul, olyan, mint egy suhanc. Úgy is vagyok öltözve. És azt is mondta nekem, hogy szereti, amikor úgy kacagok, mint egy kamasz. Tudja, az öregek bölcsebbek, a fiatalok meg még hisznek.

– Jól érzi magát a szerepben?

– Nagyon szeretem. Általában szeretek orosz rendezőkkel dolgozni. Eddig néggyel volt alkalmam, mind fantasztikusak voltak. Az orosz színház egyébként is világhírű, és nekem szerencsém volt, hogy a legjobbakkal dolgozhattam együtt.

– Beszél oroszul?

– Egy szót sem. De Vaszilijevvel, akinél két hónapig dolgoztunk Moszkvában, olyan tolmácsunk volt, Kozma András, hogy ha mi elkezdtük a mondatot, ő már be tudta fejezni.

– Magáról az előadásról felemás kritikák jelentek meg, de magát nagyon dicséri mindegyik. Egy helyen azt olvastam, „Rizsakov rendezése annyira épít Törőcsik játékára, hogy Luka távozásával az előadás azonnal összecsuklik”. Azt hogy dolgozza fel, hogy kedves színházát mostanában nem halmozzák el jó kritikákkal?

– Tény, hogy sok előadásunk nem telt házas. Az elején nálunk is százötvenen, ha ültek a nézőtéren. De tudja, mi a nagy dolog? A legutolsó előadáson már telt ház volt. Nagy öröm ez nekem, mert talán én is hozzájárulok.

– A Swing című új magyar filmben egy öregedő dívát alakít. Nem nagy szerep, de hálás: Törőcsik Marira biztosan emlékezni fognak a nézők. Csaknem százharminc filmet forgatott eddig, számít még egy nyúlfarknyi jelenlét a vásznon?

– Tudja, én sosem ülök be a bemutatóra. Ezt is egy vetítésen láttam csak, de amikor az én éneklésem következett, kimentem a teremből. Nem nagyon tudom nézni saját magam. Nagyon meglepett, hogy ennyire tetszett az embereknek, hogy még mindig ennyire szeretnek. Magát a filmet nagyon jónak tartom, ritka az ilyen nívós szórakoztató mozi. A lányok (Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Törőcsik Franciska – a szerk.) olyan jók voltak, hogy mondtam is nekik: azzal a nótával, amit a filmben énekeltek, járjátok az országot, egy csomó pénzt kereshettek vele.

– Apropó, partnerek. Kikkel dolgozott a legszívesebben?

– Nem minden nagy színész jó partner. A maiakról nem beszélek, nem akarok megsérteni senkit, de Kálmán Gyuri volt számomra a világ egyik legjobb partnere. És Bara Margit, akivel színpadon is játszottunk együtt, és akit oly sokan meghurcoltak. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy amikor először szavaztunk, hogy ki legyen a Nemzet Színésze Lukács Margit után, akkor nem ő lett az. Nem az volt a baj, akit megválasztottunk, hanem hogy tudatni kellett volna az országgal, hogy Margit mekkora nagy színész volt. Mint ahogy most tudattuk, hogy él közöttünk vidéken egy ember, Kóti Árpád, aki az ország egyik legnagyobb színésze. Pedig róla több kritikus is leírta, hogy egyetlen Lear király él ebben az országban, és az Kóti Árpád. Vagy ott van Király Levente. Ő is és Kóti is egyetlen helyen dolgozták végig az életüket, és mind a ketten fantasztikus színészek. Mi azért vagyunk, hogy leboruljunk előttük. Igazságtalan a sors, hogy ebben az országban csak azokról tudunk, aki Pesten játszik, aki filmszerepeket kap, vagy aki feltűnik a tévében. Király Leventéről is akkor hallott az ország, amikor Zsótér lement Szegedre, és megrendezte – azt hiszem – Brecht Galileijét. Akkor azonnal az Év Színésze lett, és mindenki őt imádta. Egyébként joggal.

– Ennyire fontos a rendező? Egy jó színészből tényleg csak egy jó rendező képes nagy színészt csinálni?

– Nekem sokan mondták, hogy rendezzek, mert ennyit meg annyit tudok a szakmáról. Én mindig mondtam: én nem tudok rendezni, én csak egy színész vagyok. Éppen tegnap láttam Friderikusznál, a Julius Caesarrról kérdezte László Zsoltot, Stohlt meg Hegedűs D. Gézát. Hogy hogyan készülnek fel a szerepre? Hát sehogy! Az a rendező dolga.

– Maga sem készül?

– Nagyon nagy mesterektől tanultam a szakmát. De ha rossz rendező rendez, akkor nem jól és nem jó helyen használom a tudásomat. A rendezőnek az a dolga, hogy elhelyezzen a darabban, és ott jövök én. Mondok egy példát. Taub Jánossal csináltuk a Száz év magányt. Szólt, hogy senki se zavarjon minket, mert egy monológon dolgozunk. Ültünk a színpadon, és egyszer csak azt éreztem, röpülök! Ritkán érez ilyet az ember, de akkor azt gondoltam, hogy olyan csodálatos vagyok, mint talán még soha. Mondtam magamnak, na, ha valaha az életben a Taub elájul tőlem, akkor ez most lesz. Erre azt mondja, drága Mari, mit csinál? Mondom, hát én röpültem, nem érezte? Mire ő: tudja, hogy én mennyire szeretem a maga színészetét, de nézze, ezért és ezért itt ennek semmi helye. Ezt legyen kedves úgy megcsinálni, ahogy én mondom. És megcsináltam. Tudja, egy rossz rendezőnél az ilyenek benne maradnak az előadásban, de Taub azért jó rendező, mert tudta, hogy az nincs a helyén. Aztán A nagybácsi álmában Vaszilijevnél kottából játszottam. De tényleg! Vonalakat húzogatott, hogy mikor lejjebb, mikor följebb, kis szünet, nagy szünet. Volt egy másfél órás páros jelenetünk a lányommal, akit Udvaros Dorottya játszott. Nekem kellett agitálnom őt, nagyon hosszú jelenet. Amikor felmentünk a színpadra, már mindent kipróbáltunk, és valahogy nem szólt úgy, ahogy szerette volna. Akkor Vaszilijev felordított, hogy „Staccato!”. Erre én mondtam Andrisnak, a tolmácsnak, hogy mondja meg az Anatolijnak, ne csináljon már hülyét belőlem: ha staccato beszélek, az művi lesz. „Csak amíg be nem épül az idegrendszerébe, utána meglátja, hogy menni fog”, mondta Vaszilijev. És megcsináltam. És tényleg jó volt.

– Mi van, ha ez ember rossz rendezőt fog ki? Azt hogy lehet túlélni a színpadon?

– Nézze, én ezzel keresem a kenyeremet, amióta az eszemet tudom. Irgalmatlanul sok rossz filmben és darabban játszottam, szörnyű rendezőkkel. Olyankor az ember nagyon magára van hagyva. Ilyenkor mondtam az én Dezsőmnek (Garas Dezső – a szerk.): „Dezsőkém, próbáljuk így?” vagy „inkább úgy próbáljuk?”. Erre Dezső széttárta a kezét: mit tudom én? Hát ezért kell a rendező. Én inspirálhatom őt, segíthetek neki, de nélküle nem menne. Egy jó rendező először is jól oszt szerepet. Jó hangulatot csinál, mert csak úgy lehet jól dolgozni. Nekem megvolt az a tulajdonságom, hogy mindig tudtam, kire érdemes figyelni. Azzal még megbukni is érdemesebb volt, mint mással sikert csinálni. Életem egyik legnagyobb teljesítménye az egyik legnagyobb bukásom volt. Brecht: A vágóhidak Szent Johannája. Kilenc éve voltam a pályán akkor, és olyanokat írtak rólam a kritikusok, hogy most már ne kísérletezzenek velem, mert se mozogni, se beszélni nem tudok. Ebbe belerokkantam. A premieren még szétverték a házat, de utána negyven ipari tanulónak játszottunk. Básti Lajossal voltunk együtt a színpadon, akit nagyon tiszteltem. Amikor látta, hogy csak ennyien vannak a nézőtéren, elkezdte félvállról venni. A szünetben üvöltöttem az öltözőben, hogy a Básti olyan nagy színész, jogában áll visszaadni a szerepet, de nekem ne végszavazgasson a színpadon! Tudnia kell, hogy egymás melletti öltözőnk volt, minden szavamat hallotta. Hárman fogtak le, hogy hagyjam abba. Aztán amikor hívtak a második részre, nagyon megijedtem. Hogy úristen, én miket mondtam ennek a világnagyságnak? De mit mondjak, bementünk, és olyan előadást csináltunk, hogy a kés megállt a levegőben. Még huszonötször ment, és mindannyiszor úgy játszottuk, mintha az Old Vicben vagy a Comedie Francaise-ben ment volna. És képzelje el, hogy ezek a gyerekek, akik más előadásokon röhögtek minden kis drámai pillanaton, ezek úgy nézték végig, hogy vas elé kellett mennünk, mert állva tapsoltak. Az ilyen pillanatokért érdemes a pályára jönni.

– Rendben van, ott az öltözőben átkiabált Bástinak, de azért úgy hírlik, inkább kerüli a konfliktusokat. A Nemzeti körül mostanában volt egy-kettő, ezeket hogy vészelte át?

– Először is: Vidnyánszky Attila volt az első, akinek megmondtam, hogy én Alföldire fogok szavazni. Alföldinek meg azt, hogy én nagyon szeretem Vidnyánszkyt, annak idején csak a kedvéért mentem el nyáron Gyulára a Szarvassá változott fiúba játszani. Az Alföldinek egyébként azt is megmondtam, hogy két évig nem is figyeltem oda, hogy ő az igazgató, de aztán olyan zseniális három évet csinált, a végén a Sirállyal és a Mephistóval, hogy neki kellett volna megkapnia a színházat még öt évre. De aztán mégis Vidnyánszky kapta.

– Ez politikai döntés volt, mindenki tudta akkor is.

– A Nemzeti körül mindig volt politika. De zseniális emberek is voltak. Ha jó vezetése volt a színháznak, akkor túl tudtak ezen lépni. A Gobbi és a Major köszönő viszonyban sem voltak. Valami fiatalkori izéjük volt egymással, én tudom, hogy mi, de ma már nem érdekes. Két ekkora nagyság. Hilda át is ment a József Attila Színházba, ahol Bodrogi volt az igazgató, aki éppen a férjem volt akkor. Sokat voltunk együtt, Hilda gyakran vacsorázott nálunk. Én mondtam neki, hogy nekem Major a mesterem és igazgatóm, úgyhogy előttem ne szidja. Mondta, hogy „jól van, no, betartom”. És be is tartotta. Majornak is mondtam, hogy Major elvtárs, előttem Gobbiról ne mondjon rosszat, mert mi barátok vagyunk. Mire Major: „én tisztelem magát annyira, hogy ne tegyek ilyet”. És így is volt. Aztán nem volt köszönő viszonyban Schwajda György meg Zsámbéki Gábor sem. Én közvetítettem közöttük. Ha mondjuk felhívtam Zsámbékit – mert mindig én hívtam fel, tíz évig dolgoztam Schwajdával Szolnokon –, akkor ő kérdezte: jaj, drága Mari, mit akar már megint a Schwajda? Mondom, a Szacsvayt. Azt mondja: hát most adtam a Hollósi Fricit, mit akar még? Mire én: ne tréfáljon velem, Gábor, oldja meg, hogy ide tudja adni! Hát így ment. Egyet sajnálok: nem sikerült elérnem, hogy Zsámbéki rendezze a Nemzeti nyitó darabját. Pedig Schwajda nagyon akarta, és meg is kért, hogy közvetítsek. De Zsámbéki nemet mondott. Megértem, egyszer már megégette magát a Nemzetivel, nem akarta másodszor is. De nagyon sajnálom.

– Szokott találkozni Alföldivel?

– Hogyne. Alföldi nekem nagyon régi barátom. Sőt! Most ő tartozik nekem egy ebéddel. Mert én elvittem egy nagyon jó helyre, és mondta, hogy ő is el fog vinni engem egy nagyon jó helyre.

– Nem sajnálja, hogy már nem dolgoznak együtt?

– Persze hogy sajnálom, de hát még dolgozhatunk együtt, nem? Meg aztán neki most annyi munkája van, hogy a fülén jön ki.

– Jár színházba?

– Régebben jártam, de most már nincs erőm. Pedig nagyon szeretnék elmenni például a Maladype Színházba, ahol korábban játszottam is. Aztán négy éve megígértem Zsámbékinak, hogy megnézem az Ibsen-előadását, de már nagyon nehezen szánom rá magamat, hogy elinduljak.

– Akkor marad a Nemzeti. Meddig még?

– Amikor én a pályámat kezdtem, egyből a Nemzetihez kerültem. Ez 1958-ban volt. Mit mondjak, óriásit buktam a Vízkeresztben Violaként. Nincs mit szépíteni rajta, nagyon rossz voltam. De akkor azok a nagyszerű emberek, a Mészáros Ágika, a Bihari József, a Makláry, a Básti és a többiek ott, a Nemzetiben azt mondták: „Semmivel ne törődj. Nem mindenki része a Nemzetinek, aki átmenetileg tag. De te be fogsz épülni a falak közé, bárhol álljon majd a Nemzeti Színház.” Ilyen emberek között nőttem fel. De már öreg vagyok. Én a Nemzetibe léptem be, és a Nemzetiből fogok meghalni is.

– Az azért még odébb van.

– Röhögve szoktam mesélni a büfében, hogy amikor meghaltam, azt mondta az Isten: „Olyan gazdag életet adtam ennek a nőnek, hát még a halála is legyen ilyen szép?! Menjen vissza!” És visszaengedett. Amikor ott feküdtem a kórházban, én nem tudtam magamról, hogy meghaltam. Ez a környezetemnek, a családomnak meg a barátaimnak volt szörnyű. Ők szenvedtek emiatt. Tudja, én meghalni úgy szeretnék, olyan méltósággal, mint a Ruttkai Éva, a Váradi Hédi vagy a Ronyecz Mari. Akik hosszan, óriási méltósággal néztek szembe a halállal. Így szeretném én is majd csinálni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!