A legígéretesebb pályakezdőnek járó díjat vehette át a színikritikusoktól Orosz Ákos. A most tízéves Maladype Színház tagja nem egy Adonisz, mégis számos főszerepben bizonyította rátermettségét.
– Felemelő volt, amikor kimondták a nevem. Már az váratlanul ért, hogy jelöltek. Ezt az édesanyám látta az interneten, tőle tudtam meg. Mészáros Piroskával egy osztályba jártunk, Bercsényi Péter pedig az évfolyamtársam volt. Még őket jelölték. Meg is beszéltük, aki nyer aznap este, az fizet egy kört, úgyhogy olyan nagyon rosszul nem jöhetett ki ebből senki.
– Zsámbéki Gábor–Zsótér Sándor osztályába járt, nyilván sokat és keményen kellett dolgozniuk.
– A gimnáziumban délután kettőkor-háromkor végeztem, az egyetemen azt volt a legnehezebb megszoknom, hogy reggel kilenckor már órák voltak, és éjfélig próbáltunk.
– Egyszer, amikor találkoztunk, poénkodott a szétálló füleivel. Volt gondja az alkatával?
– Még mindig van. Oda kell figyelnem, mert hat-hét kiló elég hirtelen tud föl-le ingázni rajtam. Nem néz ki jól, ha el vagyok ereszkedve. Kopaszodom is, és nem vagyok az a tipikus szépfiú. Ez persze nem baj, csak tisztában kell lennem vele, hogy e miatt a színpadon én mást jelentek, mintha egy Adonisz alkatú srác jelenne meg. Amikor azt játszottuk az egyetemen, ha elvonatkoztatunk valaki személyiségétől, kit minek néznek, rám azt mondták, hogy kétkezi munkásnak, kamionsofőrnek, dinnyeárusnak gondolnának, aki néha még agresszív is.
– De mégsem ilyen szerepeket játszik.
– Mert talán mégsem az a legfontosabb, ki hogyan néz ki, hanem, hogy mit akar közölni, hogyan gondolkodik. Hiszen egy kamionsofőr is lehet szerelmes, okos, lehet jó matekból. Ahogy lehet lírai alkat egy bokszoló is. Ez így talán még érdekesebb. Miközben tudom, ha bemegyek egy szórakozóhelyre, nem én leszek az első, aki után megfordulnak a lányok, vagy akit izgatottan várnak a művészbejárónál, mert annyira jól néz ki.
– De játszik olyan figurákat, akár Platonovot, vagy Figarót, akikbe szerelmesnek kell lenni.
– A szerelemnek, vagy annak, hogy vonzó-e valaki, nem feltétlenül van köze a külsőhöz. Sokkal fontosabb az önazonosság, az önmagunkba vetett hit és hogy igazán oda tudjunk figyelni a másikra. Az elmúlt években hosszú kapcsolataim voltak, és a színpadon kívül ez kötötte le a figyelmemet.
– Különös helyzet, hogy a Figaro házasságában azt kell elhitetniük, hogy a Törőcsik Mari által alakított Marcelina szerelmes az ön által játszott Figaróba.
– Mari többször fölvetette a próbafolyamat alatt, hogy ő mennyire idős, és ahhoz képest mi, a társulat férfi tagjai milyen fiatalok vagyunk, és mégis azt játssza, hogy belénk szerelmes, és elvárja, hogy mi meg belé legyünk azok. Furcsa, mert én például nem annyinak látom, mint amennyi. A lelke fiatal, a viselkedése fiatalos, a gondolkodása modern. Az aurája annyira erős, hogy lehengerel, és ettől nem azt figyelem, mennyi ránc van az arcán, hogyan néz ki, hanem, hogy micsoda megnyerő személyiség, milyen vonzerő van benne.
– Ahogy velem szemben ül, szelíd lelkű srácnak tűnik. Honnan merít annyi kegyetlenséget, agressziót, hogy például a tömeggyilkos diktátor Übü királyt, Lorenzacciót eljátssza?
– Van a személyiségemnek egy része, amiben benne van a mohóság, az agresszió. Hirtelen haragú vagyok például. Az igazságtalanságot nem nagyon tudom elviselni, ha azzal találkozom, sokszor dühbe gurulok, keresetlen szavakat használok. Ezeket az élményeimet használom, ha a színpadon kegyetlenségre, dühre van szükség. Fontos, hogy a Maladype Színházban egészen különböző stílusú produkciókban, más-más helyzetben tesztelhetem magam.
– A szakma már abszolút elismeri. Szeretné, hogy utcán, kávézóban is felismerjék?
– A Made in Hungária című film bemutatása után egy ideig viszonylag sokan felismertek. Egy másik film, a Vágyakozás napjai kapcsán is volt ilyen élményem. Mostanában mind többen megszólítanak olyanok, akik színházban láttak. Hízelgő, ha odajönnek hozzám, de általában nagyon furcsa szituációkban találnak meg. Például, amikor kint feküdtem a strandon a barátnőmmel, vagy a Hármashatár-hegyen, amikor félmeztelenül pattogtattam egy focilabdát a fejemen. A színpadon felvállalom, hogy néznek, máshol viszont nem gondolok rá. Így néha úgy érzem magam, mintha rám nyitottak volna. Azt hiszem, nem vágyom rá, hogy köszöngessenek nekem az utcán. Fontos, hogy legyen magánéletem, ami az enyém.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
