Aki tudni szeretné, 1936 októberében mennyibe került egy fekete az Abbáziában, forduljon bizalommal Kondor Vilmos magyar történelmi krimijeihez – megkapja a választ, ahogy lelepleződnek a korszak piti és nagyszabású bűnelkövetői is. A szerzőt legújabb kötete, a Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes kapcsán faggattuk.

 
Kondor Vilmos (1949) 2008-ban jelentkezett első regényével, a Budapest noirral, mely azonnali érdeklődést és pozitív visszhangot váltott ki, mind az olvasók, mind a kritikusok részéről. Még négy keménykötésű (hard-boiled) krimiben és egy elbeszélés-gyűjteményben követhetjük Gordon Zsigmond újságíró nyomozásait a magyar történelem 1920 és 56 között ívelő korszakában. A szerző visszavonultsága, kizárólagos e-mail-interjúi miatt többen megkérdőjelezték személyének valósságát.

– Idén lezárult a Gordon Zsigmond nevével fémjelzett Budapest-ciklus. Végleg elengedte hősét?

– El akartam engedni, azonban rájöttem, hogy nem olyan könnyű. Várakozásaimra némileg rácáfolva nagyon megkedveltem Gordont, és elég sok minden történt még vele ahhoz, hogy legyen mit mesélnem róla. Egy dolog biztos: az ő története 1956 októberében véget ért. A novellák mind a ’30-as években játszódnak, és szeretnék is itt maradni, esetleg megírni pár sztorit, ami Amerikában történt vele. De még regényt sem zárok ki. Van is egy novellaötletem, amit régóta dédelgetek, és szerettem volna megírni a mostani gyűjteményes kötetbe, de megint beláttam, hogy ebből talán regényt lehetne egyszer írni. Gordon 1931-ben a Tabánban. Nagyon megfogott az ötlet, nem utolsó- sorban Zórád Ernő fantasztikus képeinek köszönhetően, amiket a Tabánról készített.

– Hogy látja, főhőse karaktere mennyire változott a kötetek megírásának ideje alatt?

– Mindenképpen változott, mert a változni nem tudó, nem akaró szereplő unalmas, és olyat nem akartam alkotni. Gordon turbulens korban élt, egy közönyös marha lenne, ha nem változott volna. Komorabb lett, türelmetlenebb, ugyanakkor türelmesebb is, megtanulta, hogy a hülyeségnek meg a szimpla rosszindulatnak van egy kifutása, és csak a végén érdemes közbelépni, de akkor keményen. És persze öregedett… Mostanra jutott el oda, hogy mielőtt berúgja az ajtót, legalább egyszer lenyomja a kilincset.

– A magyar krimi (újkori) megteremtőjének, a hard-boiled krimi meghonosítójának tartják. Mit gondol, mi lehetett az oka, hogy a műfaj hazánkban korábban nem tudott lábra kapni, miközben a külföldi szerzők műveit falták az olvasók?

– Mert a szocializmus nem volt alkalmas a krimik befogadására. Eleve az volt az idea, hogy a szocializmusban nincs bűn, lévén ez a munkások paradicsoma, de ha mégis, akkor a bűnt nyugati ügynökök követték el, vagy elvtelen gonosztevők. A mindennapi bűn nem volt része az irodalmi hagyománynak, mindig valamiféle koncepció volt, és persze születtek irodalmi alkotások bűnről meg bűnösről, de azoknak semmi köze nem volt a krimihez. Meg hát ki nyomozott volna hitelesen a Kádár-korban? Egy rendőr? Egy magánnyomozó? Az előbbi korrupt volt vagy ügyetlen, a második meg nem létező.

– Milyen szempont szerint választotta a Horthy-érát történetei időszakául?

– Ez a kor érdekelt és érdekel még mindig. Finoman szólva is ellentmondásos volt, és a diszharmónia, a sokféleség számomra sokkal érdekesebb, mint a harmónia és a béke. Ráadásul bántóan és érthetetlenül keveset tudunk erről a korról, és még mindig tele vagyunk prekoncepciókkal a két világháború közti időszakról.

– A történelmi-társadalmi krimi szálai mellett kiemelt szerep jut a korabeli sajtónak, képviselőinek – az elbeszélésgyűjteményben az utószót is nekik szenteli; hogy látja a sajtó mai helyzetét az akkorihoz viszonyítva? Vannak újságíró-favoritjai a maiak közül? Esetleg orgánumok?

– Nem szeretnék politikáról nyilatkozni, mert ha a sajtó helyzetére kérdez rá, akkor a válasz óhatatlanul politikai síkra terelődik. Személyek tekintetében nem vagyok elég tájékozott, és nem is olvasok annyi napisajtót, hogy érdemben tudjak válaszolni a kérdésére, ugyanakkor az is igaz, hogy példának okáért a hvg.hu oknyomozásait élvezettel olvasom, és értékelem a tökösségüket, meg a kiállásukat a sztorik mellett. Értékelem még többek közt a TotalCar írásait, viszont nem tudok olyan újságírót mondani, akinek az írásait annyira élvezném, mint mondjuk Nádas Sándorét vagy Tábori Kornélét, vagy olyan orgánumot, amit annyira érdekesnek találnék, mint a Pesti Futárt, a Magyar Detektívet vagy éppen Az Időt.

– Alkotói szándék vagy csak az olvasók képzelete lódul meg egy-egy regénybeli helyzet, karakter kapcsán, mely mintha a jelenkor történéseire reagálna. Párhuzamba állítható a két korszak?

– Nem, ebben semmi tudatosság nincs. Őszintén hiszem, hogy Magyarországon nem változik semmi: ugyanazok a problémáink, mint negyven vagy hatvan éve voltak. Arról én nem tehetek, hogy Budapestnek olyan tömegközlekedési gondjai vannak, mint a ’30-as években, vagy hogy hasonlóan bankárellenes a hangulat, mint nyolcvan éve. Semmilyen formában nem akarok és nem is fogok kikacsintani az olvasóra, és eszem ágában sincs tudatosan párhuzamot vonni a múlt és a jelen között. Az a párhuzam tőlem függetlenül is ott van, és nem bizonyít mást, mint hogy a történelem ismétli önmagát, meg mi is magunkat benne.

– Merre vezet tovább a szerzői út?

– Jövőre az eddigieknél is izgalmasabb és fordulatosabb regényt tervezek írni, ami a II. világháború végén játszódik, főszereplője pedig egy fiatal katonatiszt. Lehet, hogy ez trilógiává bővül, de ha nem, akkor még van egy regényötletem dr. Pazárral, Gordon barátjával, a boncolóorvossal a főszerepben, illetve folyamatosan gyűjtöm az anyagot egy hosszabb lélegzetű sorozathoz, ami a 19. század vége felé kezdődik és egy nyomozópáros ered a bűn nyomába. Mert a magát ismétlő történelem mellett a bűn is örök és állandó.

Címkék: Interjú, kultúra, magyar irodalom

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!