„Megpróbálok tárgyilagos lenni: nem tudom, hogy Kassák Lajos óta rajtam kívül volt-e fontosabb művész Magyarországon” – nyilatkozta az idén 75 éves Tót Endre az egyik videomegosztó portálon is megtekinthető interjúban, majd nyomatékosításként hozzátette: „a debreceni MODEM retrospektív kiállítása a legfontosabb tárlat a Mohácsi vész óta.”
Micsoda magabiztosság, mekkora önbizalom, már-már önelégültség, gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a Kossuth-díjas művész a maga ironikus, látszólag könnyed módján a fricskázás nagymestere – egész munkássága a hétköznapi kommunikáció, a politikai hatalom és a művészet intézményrendszerét kérdőjelezi meg.
Tót Endre örül, ha kilóg a sorból – ennek egyébként a MODEM homlokzatán is hangot ad –, örül, ha bal kézzel, ha csukott szemmel, ha normálisan, és ha abnormálisan írhat, s egy a múzeum előtt elhelyezett bronz emléktábla tanúsága szerint, örül annak is, hogy ott állhat, egészen pontosan: „Örülök, hogy itt állhatok”. Ilyen tábla a kölni Ludwig Múzeum előtti téren már 8 éve, a budapesti Paulay Ede utca egyik kis galériájának lépcsőjén pedig 1998 óta hirdeti a művész „örömét”, melynek lényege: olyan szó szerinti nyomot hagyni a világban, ami csak 100, 200, 500 év múlva nyer tényleges értelmet, filozófiai tartalmat, s lényegül át klasszikus értelembe vett művészetté.
Joggal merül fel a kérdés: vajon múzeumi falak közé kényszerítve értelmezhető marad-e az a fajta művészet, ami az adott pillanatban, az akcióban hat leginkább, múzeumba zárva neoavantgárd és lázadó marad-e az a művész, akinek az egész életműve szembe megy a művészet bemutatásának intézményesített formáival? Tót Endre életmű- kiállítása a bizonyíték rá, hogy nagyon is az marad, s hogy az „antialkotások” által sokkal inkább a múzeumi tér lényegül át, és a passzív, bámészkodó kiállításnézegető szokások kérdőjeleződnek meg.
A látogató már az első teremben zavarba jön, amikor meglátja a „Talpra magyar avantgárd!” nemzetiszínű – ma ezernyi többletjelentést hordozó – zászlaját, amikor beáll az önarcképnek nevezett hófehér vászon elé, melyen csak egy apró fekete pont jelzi a mosoly nagyjából valószínűsíthető helyét, vagy amikor, a cím sugallatára, megpróbálja megkeresni a barackszínű keretbe foglalt rózsaszín vásznon elrejtett láthatatlan Hruscsovot, a jobbján Shirley McLaine-nel, a balján pedig Maurice Chevalier-vel. Mint ahogy akkor is megtorpan, amikor egy a gyakorlatlan, esztétikai örömöket kereső szemnek is viszonylag tetszetős képen felvillan a „ha esik, nyugodtan kipisilhetsz az ablakon” felirat,
A kiállítás talán legkönnyebben és a legmegszokottabb módon értelmezhető része a művész akcióinak fotódokumentációja, melyek a nyolcvanas évekbeli utcai demonstrációiról tudósítanak. Persze a Tót Endrétől eddigre már megszokott szó szerinti módon: egyetlen ember, egyetlen tábla, kint az utcán, akár egy mai szendvicsember: „senkit nem keresek”, „semmit nem csinálok”, „örülök, ha demonstrálhatok” feliratokkal. Egy alkalommal kiállt stoppolni az autóút mellé, szakadt ingben, trapézgatyában, ahogy az akkori fiatalok, csak épp az ő tábláján a „sehova tartok” mutatott az autósoknak irányt.
„A hetvenes évek elején, amikor egy diktatórikus rendszerben éltem, már készen voltak a fejemben az utcai akcióim, csak épp féltem. A félelem megmentett, hogy hőssé váljak. Később, amikor már nem kellett félnem, kivittem az utcára, és az emberek elmentek mellettem. Az emberek közönye mentett meg attól, hogy hőssé váljak” – meséli önvallomásában, mely gondolatsor, ha egy kicsivel jobban belegondolunk, nekünk, a kiállításban sokszor meghökkenve vagy közönyösen lézengő látogatóknak is aktuális. Fájdalmasan az.
(A kiállítás a debreceni MODEM-ben szeptember 16-ig látogatható.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
