Tóth Krisztina: A fésű, a kréta meg a vonalzó

Föl-le járkált a padsorok között, be-belepillantott az írásunkba, és ha úgy ítélte meg, hogy nem kerekítjük elég szépen a betűket, vagy túl széles margót hagytunk, kitépte a lapot, és a megcsonkított füzetet lehajította a földre:

– Trehány munka.

A trehány szó ellentéte a nett volt. Nett munka. Nett kislány, nett osztályterem, nett folyosó, nett füzet. Volt ugyan néhány nett osztálytársam, de a gyerekek többsége inkább trehány volt. Margit néni nem pusztán rendmániás volt, ahogy ezt gondolni lehetett, hanem mélyen, átszellemülten gonosz. Kifinomult, időnként nyájasságba átcsapó szadizmusa személyre szabott formákat öltött. Figyelt ránk, vagyis mindenkit azzal kínzott, amivel a feltételezhető legnagyobb fájdalmat okozta. Örökbe fogadott osztálytársamnak elmesélte, hogy az anyukája nem is az ő igazi anyukája, és ezt jobb, ha időben megtudja. A szülőket és a testvéreket egy-egy elejtett mondattal összeugrasztotta, az épülő önbizalmat egyetlen megjegyzéssel letörte, a plüssjátékot elkobozta, azt ígérve, hogy a tanuló visszakapja, ha jó lesz. A tanuló minden nap látta a nyitott polcon a kabalát és tiszta erejéből igyekezett jó lenni, de Margit néni az utolsó pillanatban rendre meggondolta magát és azt felelte, hogy a gyerek még aznap sem volt elég jó. Csak akkor adta vissza a játékot, ha már lemondtak róla. Ha valaki utált valamilyen ételt, mögé állt az ebédlőasztalnál és ügyelt rá, hogy az illető az utolsó kanálig mindent megegyen. Hogy nett legyen a tányér.

V. N. soha többé nem bírta megenni a mákos tésztát.

F. D.-nek annyira elromlott a kézírása, hogy a mai napig nyomtatott nagybetűkkel ír.

Z. K. fél az áramütéstől, pedig már negyvenöt éves. És nem villanyszerelő, hanem tornatanár.

Z. K. gyerekként is szeretett ugrándozni, sőt, ki-berohangálni az ajtón, folyosón trappolni, egyedül és társaságban rendetlenkedni, padra felugrálni. Fenyíthetetlennek bizonyult, se megszégyenítés, se a tiltás nem fogott rajta, folyton játszott. Margit néni, mivel jó pásztorként erre az elveszett báránykára is ügyelt, kitalálta, hogy tréfával fogja megnevelni a pajkos gyermeket. Az ő saját kis nyelvén fogja megszólítani, hogy értse.

Osztályfőnöki órán bejelentette, hogy most egy új játékot fogunk játszani, valakinek ki kell menni hozzá. Az a valaki lesz az első játékosunk – és itt Z. K.-ra nézett. A gyerek nem akarta elszalasztani a kínálkozó alkalmat, hogy végre megdicsérjék, ezért rögtön jelentkezett is. Amikor kiment, Margit néni kirakott a tanári asztalra egy fésűt, egy krétát és egy vonalzót. Három csoportra osztotta az ő kis elsőseit, és azt kérte, hogy ha a bejövő tanuló megérinti valamelyik tárgyat, akkor az adott padsorban ordítsanak fel tiszta erőből. Jó mókának tűnt, végre lehetett ordítani. Üvöltött is mind a három padsor egyszerre, hogy jöhet a cica, megsült a hurka.

Z. K. bejött, megállt. Margit néni elmagyarázta neki, hogy ez egy komoly kísérlet, amelyben Karcsika felelősségteljes feladatot kapott. A három tárgy közül egybe áramot vezettek, és neki, példát mutatva bátorságból és eszességből, most azt a tárgyat kell megérintene, amelyik nem ráz. Könnyű feladvány, mert kettő ilyen is van, és csak egy fogja megcsípni a kezét. Ha sikerül, legközelebb ő döntheti el, melyikben legyen áram.

Karcsika leginkább egyik tárgyat se akarta megérinteni, otthon se volt szabad a konnektorhoz nyúlnia. Állt azt asztalnál tétovázva, nézte az osztálytársait. A gyerekek ugyanolyan tanácstalan arcot vágtak, mint ő maga, mert el nem tudták gondolni, hogyan vezethette be az áramot a Margit néni valamelyik tárgyba ilyen észrevétlenül, de abban biztosak voltak, hogy megtette. Talán a puszta tekintetével.

Karcsika keze megindult, körözött az asztal felett. Kicsit lejjebb ereszkedett a fésű fölé. A bal padsor előre dőlve, készenlétben ült, de az apró kéz visszahúzódott. Aztán mindenre elszántan, gyorsan lecsapott a vonalzóra. A jobb oldali padsor teljes erőből felüvöltött, Karcsika pedig, képtelennek bizonyulva a további önuralomra, egyszerre elsírta és összepisilte magát. Nem volt valami nett dolog.

Az ajtó előtt kellett megvárnia, amíg az anyukája érte jön a munkahelyéről, mert így, ugye, mégsem ülhetett be az osztálytársai közé a terembe. Ezt ők se akarták volna, undorodtak egy kissé szegény Z. K.-tól. De a padra ugrálás, folyosón rendetlenkedés és zajongás megoldódott. Margit néni ismét bizonyított, másodikra lett egy fegyelmezett osztálya.

Generációkat tanított még, pedagógusként ment nyugdíjba. Sokat gondoltam rá, és biztos vagyok benne, hogy nemzedékek őrzik őt az emlékezetükben. Ha eszembe jutott, mindig bíztam benne, hogy az eltelt években már egy halottat gyűlölök, ami sokkal könnyebben viselhető, mint egy élőre gondolni, akinek esetleg már unokái sőt, dédunokái vannak. Nem akartam arra gondolni, ahogyan gondos nagymamaként leszoktatja őket minden trehányságról. A hatékony, nett módszereivel.

Harmincnyolc év elteltével láttam őt újra. A gyerekek, akik azóta megfordultak váltakozó osztályaiban, azóta javarészt megöregedtek, őt azonban különös módon mintha konzerválta volna valami titokzatos belső szérum, amely a környezetére nézve méreg volt, őt azonban életben és viszonylag frissen tartotta.

Alig-alig változott, csak a lába lett még vastagabb, a szeme még apróbb és szúrósabb a püffedt arcban. A kisföldalattin kapaszkodott. Egy kisfiút, aki a kocsi közepén egymással szemben elhelyezkedő ülések egyikén ült, az anyukája figyelmeztetett, hogy adja át a helyet a néninek.

– Állj fel, Karcsikám!

Nem tudom, mi történhetett. Talán fáradt voltam, irigyelhettem a helyet, talán csak a Karcsika név idézte fel bennem hirtelen mindazt, ami a gyerekkorunkban történt, talán egyszerűen csak jelezni akartam neki, hogy látom őt és emlékszem rá, mindenesetre meglepő durvasággal szólaltam meg, mintha nem is én beszélnék, hanem saját gyerekkori énem ágaskodna fel mélyemben a torkomig és szólna ki felnőtt hangon a számon.

– Nem kell átadni neki. Ez egy szemétláda. Kicsit megütköztem a hangon, ami kijött belőlem. Nem teljesen ezt akartam mondani, de így sikerült. Ám a bennem ágaskodó és a számon kiszóló kisgyerek nem volt egyedül a földalatti kocsijában, mert mégiscsak létezik valami titokzatos törvény, valami mélyebb igazságszolgáltatás, ami az átláthatatlan eseményeket és történeteket renddé alakítja. Egy másik ágaskodó, elfelejtett kisgyerek ugyanígy emlékezni kezdett a tömegben. Dörmögő hangon kiszólt a mellettem kapaszkodó ősz férfi szájából:

– Csak nem magát is tanította?!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!